A bajok akkor kezdődtek péntek este, amikor Janek a pultnál meghívott egyre…
Amikor is egy nagyon-nagyon supergroup, az Eric Clapton 70 Tribute Band adagolta intravénásan a blues-heteseit, amelyek végigfutkorásztak az idegpályáinkon – szétdurrantva a vitálkapacitásunkat.
A névsor: Fekete Jenő (gitár, ének), Kőmíves András (gitár), Mezőfi István (dob), Pengő Békéscsabai Csaba (bőgő), Petendi Tamás (gitár) és Tóth János Rudolf (gitár, ének).
Nem mellesleg, a blues-muzsikát szokás amolyan olcsó, szexista jelzőkkel sztereotipizálni, miközben elég csak a Dankó Rádióra rátekerni a gombot, és mit hallunk: Pista kaszál a réten, majd arra megy a Marcsa, és besegít neki.
Különben is, kit érdekel a szöveg, pláne, ha angliául szól, s pláne, ha mi még oroszul tanultunk (Já ljublju tyibjá: Szeretlek), pláne, ha az összhatás meg remekbeszabott.
A koncert egy unplugged-blokkal kezdődött: jó néhány nóta erejéig Fekete Jenő és Kőmíves András kápráztatták a népet, de már ez kombó annyira telitalálat volt, hogy szerintem senki nem sértődött volna meg, ha akár ők tolják végig az estét.
S majdan csak gyüttek, csak gyüttek, s csak gyüttek a jó kis muzsikáris fejek a deszkákra. És a grosszó középtáján, már a 74 éves Clapton is megnyalta volna a tíz ujját a felsorakozott gitár-tüzérségtől. Sőt, szerintem még Jimi Hendrix is fordult egyet a Mennyországban, mert Petendi összehozta azt, ami Claptonnak ritkán adatott meg: hendrixesen tekerte meg Clapton rázásait – például a Vájt Rúmot.
Amúgy tök jó volt a színpadkép: az idősebb generáció képviselői, akiknek még torkuk is van, a (rendezői) balon álltak, a ritmusszekció a jobb és jobbközépen, míg Petendi, az alfa, középtájt – úgy táncolt, mint a fiatal Ike Turner – tessék felnyálazni YouTube mozikat.
Most vége is lehetne a beszámolómnak, ha nem beszélgettem volna a koncert elején, az ex-Hobo Blues Bandes Tóth János Rudolffal, azaz Tóth Úrral, amikor Jenőék épp a Tears in Heavenbe kezdtek:
– Kicsit olcsó a kérdés, illetve… némileg tudom a választ, de ez a szám miért olyan gyönyörű?
– Hát… végeredményben, a Clapton kiénekelte magából a fájdalmát. (1991-ben, Eric Clapton 4 éves kisfia egy New York-i apartman 53. emeletének ablakából a mélybe zuhant.) S véleményem szerint, igazándiból ezt a nótát nem illene senki másnak eljátszani. Mert ez mégiscsak egy olyan hiteles megnyilatkozás, amelyet alapvetően senki más nem tudja visszaadni, hiszen annyira személyes élmény. Ettől függetlenül ez a dal gyönyörű, és járja a világot.
– Némileg visszalépve: ’83-ban Deák Bill azt énekelte a szólólemezén – persze Hobo tollából –, hogy: „Mit tesz egy fiú, ha majdnem negyven. A jövőre gondol félelemmel. Mert ha kiöregszik egyszer az ember. A blues nem divat, holnap kinek kell?” Azóta eltelt uszkve 36 év, hogy ítéled meg, mi a blues titka, azaz hogy még mindig létezik?
– Nagyon sokan mondják, hogy a blues, az most már haldoklik.
– Ezt legalább 20 éve mondják.
– Igen, de én azt is sajnálom, hogy épp a Hobo is írt egy Rekviem a Bluesért című számot, amellyel ő is mintha elfogadná. A blues, az én megtapasztalásom szerint maga az ember. Minden sors magában hordozza a bluest, amelynek nem feltétlenül kell angol nyelvűnek lennie, mert azt az érzelmi palettát, amit megérint, kvázi a fájdalmat ugyanúgy a csecsentől kezdve, a malájon keresztül a franciáig mindenki el tudja mondani. Azonfelül ez a műfaj keresi az új helyét, amely azért nehéz, mert a világ jelen idejének a változása egyre inkább személytelenebbé teszi az embereket. Nincs kontaktus, mert minden meg lehet oldani az okos telefonnal, amely sajnos az érzelmi sivárság felé vezet; a blues ellenben arra irányul, hogy az ember lelkét megfogja.
– A rendszerváltozás fénykorában, szinte minden sarkon volt egy blueskocsma.
– Pontosan azért, mert ez a műfaj valós témákat feszegetett: például eladták a néger rabszolgák gyermekeit. A talkin’ blues alapvetően a négerség történelme valahol. Egész egyszerűen a szájhagyomány útján terjedtek a már megtörtént események, és ezek kaptak bizonyosfajta zenei keretet, amely egyszerű és egyben emberi. Végeredményben ebben alapozódott meg Amerika jazz-muzsikája. Nagyon sokan azt hiszik kishazánkban, hogy a blues nagyon könnyű, hiszen csak három harmónia, miközben nagyon mély.
Galéria
– Ha látsz egy gitárost mondjuk a beállásnál, és már az első kipengetett hangnál lejön, hogy jó-e vagy kevésbé.
– Igaz. És ha egy fesztiválon felraksz egy erősítőt és egy gitárt, és egymás után jön 10 gitáros, és mindenki csak három hangot játszik, az a gitár 10 különböző hangon fog szólni. Én eredendően a Robert Johnson (1911-1938.) előtti időszakot szeretem nagyon.
– Robert Johnson 28 dalt írt , amelyből vagy 100 ezren meggazdagodtak, ő meg mindvégig szegény maradt. Ellenben volt egy csomó nője, és emiatt egy féltékeny férj meg is mérgezte.
– Hát igen.
– Mi újság a nagyon klasszul gitározó fiaddal?
– Ő most itthon van; a lányom is most jött haza Japánból. Így most otthon nagy közösség van, amely eltart egy darabig, majdan mindenki megy a maga útjára. A szüleimtől még azt tanultam, hogy az embernek két dolga van a Földön, hogy bejárja, és megművelje. Kecskemét környékén vagy egy tanyánk, amit művelünk, miközben meg bejártuk a Földet.
