– A héten elindították munkájukat a fafaragók, akik a parasztbarokk tükör elkészítésén dolgoznak. Természetesen az újdonságok közül nem hagyhatom ki a bőrözést, ahol a bőr domborítását sajátíthatják el a táborozók. A nemezelésre szintén szép számmal érkeztek érdeklődők, de a viseletkészítők is újnak számítanak a repertoárunkban – mondta el Pál Miklósné a Békés Megyei Egyesület elnöke és a kézműves tábor szervezője. Hozzátette: minden mesterség esetében megfigyelhető, hogy minden alkotó az ornamentikát, azaz a növényi díszítést alkalmazza műviben.
Az ornamentika alkalmazásának kérdéskörére több alkotó is reagált.
– Régebben az ornamentikát ékítményes rajznak is nevezték. Az ornamentika nemcsak díszítő motívumok tetszőleges alkalmazását jelentette, hanem fontos szerepet tulajdonítottak neki az épületek és tárgyak szerkezeti sajátosságainak hangsúlyozásánál, sőt a műalkotások nemzeti jellegének kifejezésre juttatásánál is. Elsajátításával megragadhatók voltak az egyes történelmi stílusok és az egyes nemzetek művészetének sajátosságai – fogalmazott Széll János népi iparművész, etnográfus. Gondolatait kiegészítette azzal is, hogy az ornamentikának ezeken az elvi alapokon nyugvó központi szerepe nemcsak a kor művészeti oktatásában, hanem a néprajzi, a régészeti és a művészettörténeti irodalomban is megmutatkozott. A tárgyalt korszakban, a 19. század utolsó harmadában, a fent említett tudományok még korántsem voltak teljesen kifejlődve. Széll János kiemelte, hogy az ornamentika nemcsak a dekoratív motívumok önmagukban vett fontossága, hanem a fejlődésében szemlélt művészet és a nemzet képe is.
Széll János beszélgetésünkhöz egy tanulmányt csatolt, amelyben felolvasta, hogy Gottfried Semper sajátos művészetteóriát hirdetett, amelynek centrumában a tárgyak előállításának technikai alaptörvényei, illetve a stílusfejlődés "materialista" felfogása állt. Főként a keleti textilek és agyagművesség emlékeit tanulmányozva Semper értékskálát alakított ki, amelyben a motívumok, azok nemzeti jellege, valamint az egyes művészeti iparágak technikai adottságai szoros kölcsönhatásban állnak egymással. A 19. század hetvenes éveire széles körben elfogadottá váltak Sempernek ezek a nézetei, miszerint az egyes nemzetek sajátos ornamentikája mindenütt kezdetleges formákból fejlődött ki az építészeti és kézműves technikáknak megfelelően. Kezdetei az emberiség úgymond "vad" állapotának korába nyúlnak vissza, amely kultúrfokon minden nép keresztül megy. A "vadak" díszítőművészetét a geometrikus, sokszorosan ismétlődő minták jellemzik, amelyek az ősi ember díszítő-ösztöneiből és munkakultúrájából fejlődtek ki a civilizációs fokoknak megfelelően. Semper szerint az ősi emberi tevékenységek, mint például a varrás és fonás, meghatározzák a stílusok bizonyos formai jellegzetességeit és motívumait. Ugyanakkor általánosabb, szimbolikus értelmet is hordoznak, mivel kifejezik a világban meglévő összefüggéseket.
Galéria
Hutka László bőrdíszműves, népi iparművész elmesélte, hogy az Országos Magyar Királyi Mintarajziskola általános tanterve 11 nagyobb tematikus egységbe foglalva tárgyalta az oktatás témáit, amelyek között az alakrajz után a második helyet foglalta el az ékítményes rajz és festés. Az ornamentika oktatása az első évben inkább a kézügyesség fejlesztését célozta, a másodiktól kezdve egyre nagyobb hangsúlyt kapott a különböző korokból származó motívumkincs elsajátítása. A harmadik évtől a növendékek megismerkedhettek a stílusok kialakulásának elméletével is. Nemcsak az ékítményes rajz és festés tantárgy keretében esett szó az ornamentikáról, hanem az építészet oktatása kapcsán is, amikor a stílusok fejlődéséről, valamint az építészeti díszítő részletekről tanultak a növendékek. Az ornamentika, a "stílszerű ékítmények" másolása, valamint az iparművészeti tervezés a műhely-rajzolás című tantárgyak oktatásában is szerepet kapott.
– Az ornamentika, egy érzelemdús ábrázolásmód, amely a vérünkben van. Össze vagyunk kapcsolva a természettel, az ember lényegéből fakad a természetábrázolás, amelybe elhelyezi magát – fogalmazta meg Aba P. Ákos nemezkészítő.
