Ám előtte, amikor reggel kiderült, hogy a szikkadt kenyerünket néhány tojás társaságában egész jól megmenthetjük, gyerkőcünk nyomban leszögezte: „Nem akarok bundás kenyeret enni!”.
Azt követően elmondtuk neki, hogy a német szakácskönyvekben – korábban a magyarokban is – a szegény lovagnak hívják a bundás kenyeret. (Közben csak úgy sercegtek az olajban a tojások.)
Majd elmeséltem, hogy jó háromévesen, egy nyári szombat reggel pizsamában átcsoszogtam a velünk szemben vagy hetven méterre lakó Tóth Jani ovis haveromhoz és csak ennyit mondtam az anyukájának: „S(z)ia, Éva néni! Csinálj nekem bundit, meg teát!”. És csinált.
Mondanom sem kell, az anekdota végére mind elfogyott a reggelink.
„Van még bundás kenyér?” – kérdezte kishaverunk vagy fél óra múlva. Nem volt, de megígértem neki, hogy majd úgy déltájban, a strandon eszünk egy finom sajtos-tejfölös lángost.
Ki is mentünk; majd egy figyelmes hölgy jóvoltából hirtelen nagyapa lettem.
(Szerintem nem lesz Nagyapa napló 1.2).
