Anno 1923 - Békés vármegye és a világ 1923. március végén

Országos hír – Petőfi 100

„Egy óriási tölgyet bámultam egykor az erdőben. Néhány, a földből kiálló gyökerétől kezdve csúcsáig más és más oldalról vizsgáltam, de sokoldalú szépségével, alakjának tökéletességével, századokra visszanéző és előre, századokra biztató öleségével fölkeltette bennem az Alkotó iránti mélységes hódolatot és áldó hálát.

Így vagyunk mi Petőfiivel. Valóban nem adhatunk elég bálát a magyarok Istenének, hogy a világ legnagyobb lírikusát közöttünk engedte megszületni s mikor nagyságának teljességét elérte, ngy vette magához, mint Illés prófétát a tüzes szekéren. Mikor Petőfinek méltatásához én, a legkisebb, pár sorral bátorkodom hozzájárulni, csak azért teszem, hogy fölemlítsem azt, miszerint volt már hazánk életében olyan, — két évtizedig tartó — kor, mely alatt a nemzet ifjúsága ideális, rajongó szerelmet, odaadó tökéletes lovagiasságot és halálig önfeláldozó hazaszeretetei tanult Petőfitől; mely alatt a nemzeti önérzetnek magaslatára emelkedett. Ez a kor a mait század 50-es és 60-as évei voltak Én és kortársaim már az 1850-es években, mint deák-gyermekek bámultuk, csodáltuk Petőfi költészetét; szerettük verseit, rajongtunk érette. Hogyne rajongtunk volna, hiszen tőle tanultuk a hazát szeretni, ami akkor bűn volt. Bah sok megaláztatás is ért már bennünket! A hazaszeretet erény volt mindenütt, csak nálunk volt halálos vétek. A magyarnak nem volt szabad a hazát még emlegetni sem. Ha elkiáltottuk magunkat az utcán: »Éljen a haza « a policájok rögtön üldözőbe vettek, sokszor az iskola terem ajtajáig kergettek bennünket, ahol lángoló kardu Kberubként űzték vissza őket úgy elemi iskolai tanítóink, mint praemontrei tanáraink; sokszor körülkerítettek bennünket s elfogtak, mint a rablókat úgy vittek a policáj-direkcióra, ahol aztán ki hatot, ki tizenkettőt kapott a spanyol-nád megfelelő hosszasága darabjával. Da hát azért mégis csak éltünk a Hazáért s hangosan szavaltuk utca-hosszat: „Tied vagyok, tied hazám, e szív, e lélek!”Amint aztán kamaszok lettünk s megláttuk, hogy az emberek fele nadrágban, a másik fele viganóban jár, akkor a szerelem eszményre emelését, tisztaságának szentségét, az odaadás alázatosságát, a hűség törhetetlenségét ismét Petőfi verseiből tanultuk meg s valósítottuk is később férfikorban. Ismeretes a magyar nemzet lovagiassága a gyöngébb nem iránt, ezt a megbecsülést, gyöngédséget, lovagiasságot a világ egyetlen más költője sem hirdette ngy, nem tudta úgy megszólaltatni, mint Petőfi. Érthető, hogy miért nem, mert más nemzet vérében nem keringenek ngy a tiszta szerelem atómjai, mint a Keletről Európába szakadt barbár magyaréban. A szeretett lány iránti gyöngédség hangjának legerősebb visszaverődését Burns »Folyj csöndesen Afton« cimü költeményében halljuk, de Heine gunynyal vegyített verseiből nem tanuljuk ; Béranger is csak egyszer melegszik föl annyira, hogy megvallja: » A babért, mely homlokomat övezi, 40 év előtt a Lizka keze fonta meg!« A tiroli és szerb népdalok egyikében- másikéban csendül föl a lány iránti imádatnak pacsirta füttye, de a fülemüle nappali-éjjeli verése csak Petőfi verseiben zendül utolérhetetlen csilingeléssel. Olvassak el csak »Lennék én folyóvíz, hegyi folyam árja« kezdetű versét! Petőfi nagy, nemcsak mint a szerelemnek, a hazaszeretetnek, a szabadságnak költője, hanem — 59 bölcselő verse után Ítélve — úgyis, mint bölcsész, úgy is, mint az emberiség boldogságáért élni-halni akaró világhős, a világ legnagyobbjai közé számítható, hiszen egészen bizonyos, hogy az lett volna, ha az 1849-iki fegyverletétel után is élhet vala.”

Gyulai hír – Még bérlet is volt

Helyi hír – Még mindig a háború…

Apróságok

Országos hír – Újabb áremelés

Országos hír – Kicsit szomorkás a hangulatom

„Önkéntelenül felmerül előttünk a mindeneknél aggasztóbb kérdés: magunk intézzük-e még a magunk sorsát, mások intézik-e, avagy az eseményeknek, a vak sorsnak vagyunk csak játékszerei. Van-e kormányunk, képviselő testületünk, amely intézi ügyeinket, irányítja sorsunkat, amelynek van befolyása helyzetünk alakítására, avagy csak megszokásból, öntudatlan megszokottságból léteznek-e ezek a szerveink, ezek az intézményeink?

Ezek a jóhiszemű ember kérdései, mert sokkal kétségbeejtőbb volna, ha csak némi alappal is, azt a kérdést kellene feltennünk, hogy miért történik minden esemény épen csak a becsületesen dolgozók hátrányára és szinte mindig csak a spekuláció és a nagy tőke előnyére. Miért súlyosbodnak napról- napra a produktiv munkát végző dolgozó osztályok létfeltételei és miért maradnak változatlanul kedvezőek a többiekéi. Olyan sajátságosán alakulnak-e a világ sorsát intéző események, olyan különös játékot üz-e velünk a sors, hogy épen csak a tisztességes munkájuk után élni kívánóknak helyzete súlyosbodik folytonosan. Szinte a jóknak soha nem érzett, súlyos megpróbáltatásaként tűnik fel az az állapot, amelyben ez a szegény ország leledzik. Ámde az ilyen kegyetlen megpróbáltatásokat csak erőslelkü, kivételes egyéniségek tudják kiállani, tömegek arra nem alkalmasak, a tömegeknél azok egészen más következményeket váltanak ki, mint a lemondás, türelem, a magábatérős. A tömegeket tehát ilyen súlyos megpróbáltatásoknak kitenni nem szabad. Mégis ebben a kaotikus és kétségbeejtő helyzetben sehol sem látunk egy erélyes cselekedetet, egy energikus mozdulatot. Sehol semmi átértését annak a súlyos helyzetnek, melyben Magyarországon milliók sínylődnek. A jámborabbak, az értékesebbek a szánalomra,. gondozásra, támogatásra méltóbbak. Egy becsületes jövőnek igazi biztosítékai. A nemzet sorsának intézői pedig mintha mindennek nem lennének tudatában, sejtelmük sem volna arról, hogy mi történik az országban, minő helyzetben nyögnek itt százezrek. Ugyanaz a szociális érzéketlenség, a százezrek sorsa, mindennapi helyzete iránt ugyanaz a közöny, amely a lefolyt negyven-ötven esztendő politikáját jellemezte és amely 1918- hoz és 1919-hez vezetett bennünket. Dehogy ugyanaz! 'Százszorta tétlenebb közöny, ezer- szerte tompább érzéketlenség. És hozzá össze sem hasonlithatóan súlyosabb gazdasági helyzet. Mi lesz ennek a vége? Nagyhangú Ígérgetések nem hiányoznak. Az ország pénzével támogatott sajtó szüntelenül fogadkozik, hogy letörik a spekulációt, a pénzuzsorát, de történni semmi nem történik. A nagyhangú Ígérgetés csak egy szomorú korszak hivatalos sajtójának hangjára és taktikájára emlékeztet. Az igazi, segíteni kész igyekezet azonban nem jut szóhoz, a vészes bajok komoly szószóllóra, céltudatos segítő kézre nem találnak. Hová fog mindez vezetni?”

Forrás: https://library.hungaricana.hu/hu/view/Bekes_1923/?pg=76&layout=s