Országos hír – Sikeres határkiigazítás Nyugaton
„Magyarország hét nyagatmagyarországi községet kap vissza. Az osztrák-magyar határ- megáliapitó bizottság magyar delegációjának vezetőjétől 1923. január 10-én fogja Magyarország átvenni a népszövetség által Magyarországnak ítélt hét vasmegyei községet, nevezetesen Nagynardát, Kisnardát, Alsócsatárt, Felsőcsatárt, Magyarkeresztest, Horvátlövőt és Pornóapátit egész terjedelmükben.
Ugyanezen a napon vesz át Magyarország a békeszerződésben Ausztriának ítélt Pinkamindszent, Felsőrönök, Rábafüzes és Felsőszölnök községek határából mintegy 1400 katasztrális hold kiterjedésű területet. Ausztria viszont átveszi a határmegállapitő bizottság által neki Ítélt vasmegyei Lovaszad községet. Magyarország nyeresége Ausztriával szemben a határmegállapitás következtében 21,363-5 katasztrális hold és 5854 lakos, mig vesztesége 1807'5 katasztrális hold és 471 lakos. Hozzászámítva a népszavazás eredményét, Magyarország a békeszerződés által Ausztriának ítélt nyugatmagyarországi területből összesen 64.384 katasztrális holdat és 55.400 lelket szerzett vissza. A Sopronban székelő magyar-osztrák határmegáilapitó bizottság befejezte működését, az antant-biztosok most hosszabb szabadságra mennek.”
Gyulai hír – Mindenki menjen a Király Mozgóba!
Vármegyei hír – Petőfi 100
„Húsz esztendős korában, vándor-szinészi bolyongásai közepette, a hires városban irta Petőfi ezeket a halhatatlan, látnoki sorokat:
„Anyám, az álmok nem hasúdnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él.“
Száz esztendő, igaz, még nem az öröklőt, de aki halála után is már hetvennégy esztendeje él a világ emlékezetében, akit annyi idő alatt sem múlt felül költői nagyságban senki a földkerekségén, annak szelleme bizonyára élni fog annyi ideig, amennyit véges emberi felfogással bátran öröklétnek nevez hetünk.
Petőfi ott van azok között a szellem- óriások között, akiket az emberiség sohasem feledhet el; ott van a Parnasszusnak azon a legmagasabb csúcsán, ahová, csak a legnagyobbak, Homeros, Vergilius, Horatius, Dante, Shakespeare tudtak feljutni. Ezek a nagyok már csak akkor veszhetnének ki az emberiség emlékezetéből, ha kivész és teljesen feledésbe menne az a nyelv, amelyen Írtak, ha nyom nélkül elpusztulna az a nemzet, amelyhez tartoztak. Ép igy Petőfi is. Csak akkor fenyegethetné a feledés éjszakája, ha a nemzetének is „jőne halála”, ha a magyar nemzet a »világtörténet könyvében sem lenne feljegyezve«. De amig ennek a nemzetnek csak az emléke is élni fog, amig a világ tudósai számára csak egyetlen könyv fennmarad is a mi magyar nyelvünkön, addig Petőfit ismerni és dicsőíteni fogják. Ő bizonyosan túl fogja élni nemzetét, miként a hellón és latin világ nagyjai. A halhatatlanság sejtésével nézett é körül ebben a világban akkor, amikor itt élt, a halhatatlanság nyugodt tudatával néz le reánk most is, gyalázatában is hőn szeretett, imádott nemzetére. Minket talán sodor a balvégzet és bűneink árja a pusztulás, az elmúlás felé, de őt ez már nem érinti, ő a halhatatlanság kőszikláján állva nyugodtan nézi a megsemmisülés felé rohanó áradatot. Nem! Nem nézi nyugodtan. Hatalmas szelleme, világraszóló lángelméje odaveti magát óriási gátul abba az elemi erővel tomboló, diadalt harsogva hömpölygő, szennyes áradatba, amely az ő nemzetét a megsemmisülésbe akarja sodorni. Szomorú helyzetünkhöz illő egyszerűséggel, de mégis impozánsan ünnepeltük meg annak a nagy napnak századik évfordulóját, amelyen ez a nagy szellem a világnak és Magyarországnak adatott. A legnagyobbszerü üuneplés természetesen Budapesten volt. Az elmúlt év utolsó napján, az éjszakába menő órákban ment végbe az ünneplés legbensőbb, legmegkapóbb része. Este hat órakor a Dunapartou emelkedő Petőfi-szobor előtt hatalmas gáz kandeláberek és a nemzeti színeket alkotó apró lángocskák százai gyuladtak ki és megkezdődött a főváros közönségének és a hazafias egyesületeknek hódoló felvonulása a nagy költő ércemléke elé. A legnagyobbszabásu, fáklyás felvonulást az egyetemi ifjúság egyesületei és a székely munkások „Gábor Áron Szövetsége” rendezte. A késő éjjeli órákig tartott a közönség zarándoklása, miközben éjfél után néhány perccel, abban az időben, amelyben száz esztendővel ezelőtt a költő megszületett, megindultak a főváros összes harangjai és a Gellérthegyen öt ágyulövés dördült el. A szobor körül és a kivilágított utcákon hullámzó sokaság megállva és kalaplevéve, áhítattal hallgatta a halhatatlanságot jelentő harangzúgást. Szilveszter-napján délelőtt tartotta a Petőfi társaság a költő emlékére ünnepélyes diszülését, amelyen Horthy Miklós kormányzó családjával együtt megjelent és résztvettek a közélet előkelőségei. Valamennyi színház ünnepi előadással adózott a mgy költő emlékének. A Nemzeti Szinház Herceg Ferencnek a Költő és a Halál cimü alkalmi darabját adta elő, a Király Színházban pedig éjfél után fél egy órakor nagyszerű ünnepségek között adták elő „János vitéz”-t, a címszerepben Fedák Sárival. Részben Szilveszter estéjén, részben újév napján ünnepeltek azok a városok, amelyekhez a költő életének nevezetesebb eseményei fűződnek, mint Kiskörű«, Szabadszállás, Aszód, Félegybáza. De egymást fogják érni a kegyeletes ünnepségek az egész esztendőben. Gyulán az első Petőfi-ünnepet a Szociális Misszió Társulat rendezi ma, pénteken este a Bókésváriuegjei Kaszinó nagytermében. A „Békés” azzal kíván áldozni Petőfi, az Alföld rajongója emlékének, hogy ez évben minden szombati számban közölni fog egyet a nagy költő kevósbbé ismert remekeiből. Aki nem ér rá elővenni Petőfi verseskötetét, az is gyönyörködjék a nagy szellem legszebb alkotásaiban. Ezenkívül helyünkhöz mérten időnként életéből fogunk közölni jellemzőbb epizódokat.”
Apróságok
Forrás:
https://library.hungaricana.hu/hu/view/Bekes_1923/?pg=5&layout=s
