Országos hír – Elkészültek a szobrok
Trianonnal foglalkozni kellett 1921-ben is, többek között azért, hogy a könyvek, cikkek, szobrok és versek „folyton figyelmeztessenek, lelkesítsenek bennünket az elrabolt részek visszaszerzésére, elszakított testvéreink felszabadítására”. 1921. január 16-án avatták fel Budapesten azokat az emlékszobrokat, melyek a négy elszakított országrészre emlékeztették őseinket.
A „g.i.” szignózta írás ezen a napon jelent meg a Körösvidékben, mely a trianoni békét így jellemezte: „Ezen okmánynak nincsen párja a világtörténelemben; a francia revanche-gyülölet tombolt megszerkesztésében; hogy gonosz lelkiismeretöket megnyugtassák, azt is aláíratják velünk benne, hogy mi idéztük fel a világháborút”. A szerző történelmi személyeket és példákat sorolt fel annak érdekében, hogy jobban érthető legyen a rajtunk esett sérelem. A háború kirobbanásában a fő felelősök Raymond Poincare (francia miniszterelnök), Izvolszky (Oroszország párizsi nagykövete) és II. Miklós cár voltak. Bosznia-Hercegovina Monarchia általi annektálását (elfoglalását) követően „az angol, francia és orosz izgatta ellenünk Szerbiát”, de ekkor még Vilmos német császár ereje megfékezte a szerbeket. A franciák adtak „husz milliárd frank kölcsönt az orosznak hadikészülődésre”, ők voltak azok is, akik a saját gyermekeikbe oltották a „németek elleni bosszúvágyat már 50 év óta”, ők készültek 1871 óta a háborúra. Mindezek ellenére, most a „francia bosszu tombol és nyer kielégülést ellenségeinek megsemmisítésében”, de minezek ellenére „lesz még elszámolás az igazságtalanság jóvátételére”.
Az írás a magyarokkal kapcsolatban megemlíti, hogy minket még a németeknél is jobban megbüntettek, őket „jobban kímélik, mert félnek tőle”. Hiába védte tehát a magyar nemzet „ezer évig testével, vére ontásával a kereszténységet s a nyugat műveltségét”, ez lett a „jutalma”.
A cikk véleménye szerint „Clemenceau neve történelmünkben gyászosabb, átkozottabb lesz Caraffáénál és Haynauénál”. Végezetül a lengyelek példáját mutatja be az újságíró, annak a lengyel népnek a történelmét, melynek „élő testét feldarabolta az orosz, osztrák és porosz hatalom, határait letörölte a térképről”. A lengyelek a „nondum finis Poloniae” (még nincs vége Lengyelországnak)” jelmondattal küzdötték végig a Nagy Háborút és érték el céljukat: Lengyelország feltámasztását. Helyzetükbe azonban mi kerültünk, most nekünk kell átvenni jeligéjüket – „Nondum finis Hungáriáé”, nekünk kell szobrokat állítani és kimondani azt, hogy „egy élni, dolgozni akaró nemzetet nem ölhet meg négy ember, a nagyhatalmaknak Párisban székelő tanácsa”.
Helyi hír – Csak a baj van a piaccal!
A csabai embereknek mindig is fontos volt (és ma is az) a piacra járás, emiatt az onnan érkező hírek kiemelt szerepet kaptak (és kapnak ma is) a helyi sajtóban. 1921. január közepén a Körösvidék több cikkében is foglakozott, az akkor még a Szent István téren található csabai piac ügyeivel. „Árvizsgáló bizottságot! Békéscsabán szabadon tombol a piaci uzsora” címmel január 12-én jelent meg egy írás, melyből kiderült, hogy míg Gyula, Hódmezővásárhely, Szarvas és Orosháza már „büszkén kérkedhetik ilyen intézménnyel” – azaz Árvizsgáló Bizottsággal – Békéscsabán ilyen intézmény még nem létezik.
Az újság szerint Csaba „egy város, amelyben a létező törvényes rendelkezések ellenére szabad keze van az általános uzsorának!”. A Körösvidék megírta azt is, hogy a csabai közgyűlés már foglakozott az üggyel, de „a magyar közigazgatás utjai már annyira elposványosodtak”, hogy városunkban még mindig nem született döntés és emiatt megengedett a „burgonyának és hagymának literrel való árulása” és „leleményes uzsorásainknak” működése.
Úgy látszik, a Körösvidék nehezen engedte el a témát, hiszen a másnapi újságban két írás is foglalkozott a piaccal. A lap újságírója a piacon sétált és, ahogy megfogalmazta: „Elszomorodva láttam, milyen kínlódás megy ott végbe”. Volt vevő, volt áru is, de a vevők és az eladók között nagy a bizonytalanság. A vevők ugyanis rossz minőségűnek tartják a tejtermékeket: „keserűnek, lisztesnek találják s e mellett szörnyen drágálják”, míg az eladó „nénikék meg dühös pillantást vetnek a nagyságákra. Bosszantja őket az alku, a simfelés.”. Milyen jó volna, tette hozzá az újságíró, ha Csabán lenne egy tejcsarnok, ahol „alku nélkül megvásárolhatnánk a szabott áru tejtermékeket: tejet, I. és II. osztályú túrót, tea- vagy főző-vajat, tejszint, tejfölt, sajtot stb. stb.”.
Volt már ilyen Csabán, volt már tejcsarnok a településen, de „amikor kidőlt annak derék vezetője, aki önzetlenül fáradozott éveken keresztül a közönség és a termelők kölcsönös érdekében — nem akadt senki, aki folytatta volna az ó munkáját s a szépen felszerelt tejüzemet elkótyavetyélték.”. Az újság véleménye szerint nagyon jó lenne, ha a Kisazdák Szövetkezete ezzel is foglalkozna - „Mindenki csak áldaná érte.”.
Tejcsarnok csak később épült Békéscsabán, de a piaccal kapcsolatos gondoknak még nem volt vége – legalábbis a Körösvidék szerint. Szintén január 13-án jelent meg az újságban „Régi rossz szokás” címmel egy írás, mely a piaci napok és a hivatalos ügyek városházi intézését kötötte össze. A gond az volt, hogy „ szinte természetévé vált Békéscsaba ügyesbajos atyafiainak, hogy hivatalos dolgaikat kizárólag hetipiaci napokon intézzék el”. A városba piacnapokon (szerda és szombat) beérkező tanyasi lakosság is ezeken a napokon „kocog be a városházára”, ami miatt kialakul „a nagy, oktalan torlódás, mely ma csaknem teljesen megakaszt minden munkát”. Milyen jó lenne – zárul a cikk -, ha a csabaiak, a városban élők nem piacnapokon járnának a Városházára!
Helyi hír – Egy csabai hős
Sokakat megdöbbentő eset történt Békéscsabán száz évvel ezelőtt, amiről a Körösvidék 1921. január 11-én tudósította olvasóit. Dr. Uray Elekné hat éves kislányával Almássy Dénes gyulai kastélyába utazott, de előtte Csabán kívánt vásárolni a család. Amíg az „úrinő” a boltokat járta, kislányát a nevelőnőre, Barna Piroskára bízta, aki a gyermekkel a belvároson átfolyó Élővíz-csatorna partján sétált.
Az idillinek indult nap azonban szörnyű fordulatot vett, hiszen a nevelőnőn „hirtelen kitört rajta az őrület s a reá bizott gyermeket magához szorítva, bevetette magát a Köröscsatornába”. Szerencsére éppen arra járt Pomázy Mariska „egy arra menő úrilány” , aki, aki gyorsan reagált a történtekre: „bevetette magát a hideg habokba s nehéz küzdelem után sikerült ugy a gyermeket, mint szerencsétlen nevelőnőjét megmentenie a vizbefulástól”. A „derék életmentőnek” nem volt könnyű dolga, hiszen a „tébolyodott nevelőnő” nem akarta kiengedni kezei közül a megrémült kislányt, de végül sikerült mindkettőjüket a partra húznia. Itt állapították meg a nevelőnőről, hogy megőrült és „beszállították a gyulai tébolydába”, a kislányt pedig visszaadták édesanyjának. Pomázy Mariska a hőstett után kocsiba szállt, de a nagy izgalomban ott hagyta a parton a csomagját. Dr. Uray Elekné a Körösvidékben üzent a lánya megmentőjének és arra kérte, hogy „fáradjon el Gyulára gróf Almdssy Dénes kastélyába, ahol ő két napig fog tartózkodni, mert szeretné háláját személyesen leróni kis leánya megmentőjével szemben. A parton hagyott holmiait is ugyanott veheti át. Ha Gyulára nem tudna átmenni, okvetlenül jöjjön el a „Körösvidék" szerkesztőségébe”.
A hősi cselekedett országos hírverést kapott, még a Vasárnap című „politikai társadalmi és mezőgazdasági képes hetilap” is beszámolt róla 1921. január 23-i számában.
Kommentár nélkül
Forrás:
Körösvidék
https://library.hungaricana.hu/hu/collection/helyi_lapok_bekes_megye_korosvidek/
Vasárnap
https://www.epa.hu/04000/04001/00015/pdf/EPA04001_vasarnap_1921_04.pdf
