A kékszakállú herceg vára szcenírozott bemutatása egyszerre volt tisztelgés Bartók Béla művészi nagysága előtt születésének 145. évfordulóján, valamint egy szokatlan környezetben zajló, intim művészi élmény. A Békés vármegyei kúria historikus atmoszférája szinte természetes díszletévé vált a műnek, amely eleve zárt, lelki terekben játszódik. Az előadás különlegességét Toronykői Attila rendezése adta, aki tudatosan épített a térben rejlő lehetőségekre: a nézők szinte karnyújtásnyira kerültek a szereplőktől, így a történet pszichológiai rétegei még erősebben érvényesültek. A szcenírozás visszafogott, mégis pontos volt; nem a látvány dominált, hanem a belső feszültségek kibontása. Ennek egyik finom, mégis hatásos kifejező eszközeként különböző színek jelezték a történetbéli ajtók kinyitását: a szereplők mögött álló egyetlen ajtót piros, rózsaszín, kék, zöld, arany és fehér fény világította meg, amely szimbolikusan utalt a mögötte feltáruló világokra. A zenei kíséretet Maczelka Noémi biztosította, aki zongorán szólaltatta meg a partitúra lényegét – rendkívüli érzékenységgel. A zenekari hangzás hiánya más karaktert adott az előadásnak, még inkább kiemelte Bartók zenéjének szerkezeti tisztaságát és drámai ívét.
Fotók: Varga Márta/MMA Szegedi Regionális Műhelye
Judit szerepében Temesi Mária Liszt-, Bartók-Pásztory és Artisjus-díjas operaénekesnő nyújtott árnyalt és megrendítő alakítást. Hangjának melegsége és drámai ereje hitelesen közvetítette Judit kíváncsiságát, majd fokozatosan elmélyülő szorongását. Partnere, Altorjay Tamás Dömötör- és Artisjus-díjas operaénekes Kékszakállúként mértéktartó, mégis súlyos jelenléttel formálta meg a titokzatos herceg alakját. Kettejük játéka jól érzékeltette a mű alapkonfliktusát: a megismerés vágyát és a bezártság tragédiáját.
Az est legerősebb, emlékezetes pillanata a hetedik ajtó megnyitásához kapcsolódott. A rendezés ekkor kilépett abból a térből, amelyben az előző jelenetek zajlottak: a művészeket követve a közönség is levonult a kastély alsó szintjére, a pincébe. Ez a fizikai térváltás bevonta a nézőket a történetbe, szinte rituális élménnyé változtatva a jelenetet. A pince hűvös, zárt tere és akusztikája felerősítette annak a drámai hatását, ahogyan Judit szembesül Kékszakállú korábbi asszonyainak sorsával. Az opera végjátéka így látványában és atmoszférájában is kiteljesítette a mű üzenetét.
A kékszakállú herceg vára nemcsak a magyar operairodalom egyik csúcspontja, hanem egyetemes érvényű alkotás az emberi lélek rejtelmeiről. Bartók Béla zenéje és Balázs Béla librettója a Bréda-kastély falai között bebizonyította: a mű nem igényel monumentális színpadot ahhoz, hogy érvényes legyen. Elegendő hozzá néhány kiváló művész, egy átgondolt rendezői koncepció és egy olyan tér, amely képes befogadni a történet súlyát.
Az est végén a közönség hosszan tartó tapssal köszönte meg az élményt – nemcsak az előadóknak, hanem annak a szellemi örökségnek is, amelyet Bartók Béla hagyott ránk.
Szöveg és kép: Varga Márta/MMA Szegedi Regionális Műhelye
