– Az Anomim Alkoholisták közössége 1988 óta létezik Magyarországon. Ön mikor kapcsolódott be?
– 1993. augusztus 7-én jutottam el először egy gyűlésre úgy, hogy az előző estén még a Margit-szigeten csöveztem, ott éltem. Kaptam egy gyűléslistát, egy címet, és másnap elmentem. Onnantól kezdve változott meg az életem.
– Hogyan élt előtte, és hogyan kezdődött a változás?
– Sok hasonló társammal találkoztam, akit szintén elkapott ez a gépszíj, az alkohol. Vannak, akik mondjuk, délután megisznak egy pohár sört, de nem lesznek a rabjává. Mások pedig egyszerűen nem bírják abbahagyni. Gyakran a munka után elmentünk meginni egy sört, aztán másnap hajnalban a kőbányai töltésoldalban ébredtem. Nem tudtam, hogyan kerültem oda, és nem tudtam, hogy mikor. Tehát gyakorlatilag filmszakadás történt, amikor megszűnt minden. Sokáig próbálkoztam azzal, hogy annyit igyak csak, hogy még nyugodtan haza tudjak menni. Ez nem igazán sikerült.
Akkor még nem tudtam, hogy tulajdonképpen alkoholbeteg vagyok, akinél az első pohár beindít egy olyanfajta reakciót, hogy megszűnnek bizonyos korlátok, bizonyos szabályok. Másképp gondolkodom, más lesz a fontos, ami addig fontos volt, az szinte megszűnik. Ez egy szenvedélybetegség. Annak idején amikor próbálkozott valaki az ivás abbahagyásával, volt egy hánytatós terápia. Bementem a rendelőbe, ittam alkoholt, utána kaptam egy gyógyszert, ami után pedig hánytam. Fájdalmas volt a dolog, de én ettől még nem álltam le az ivással. Nagyon sok mindent megpróbáltam, de nekem nem működött. Egészen addig, amíg el nem döntöttem, hogy kilépek az életből…
Én egy olyan családban nőttem föl, ahol az édesanyám egy angyal volt. Édesapám keményen ivott, ráadásul, hogy borzalmasabb legyen a dolog, agresszív részeg volt. Az öcsém és én sokszor voltunk tanúi annak, hogy megütötte az édesanyánkat. Én persze elhatároztam, hogy nem leszek ilyen, nem leszek részeges. Aztán elindult az életem, nagyon szerettem volna egy boldog családot, szerettem volna gyerekeket, született is három csodálatos gyermekem. A munkában is jó voltam, beindult a karrierem. Aztán elkezdtem egyre többet és többet inni, kiittam magam a családból, a munkahelyről, ki az utcára. Egész odáig, amikor már láttam, hogy nincs remény nekem, nem tudom megoldani a kérdést, nem tudok élni. Úgy éreztem, hogy egy mocskos állat vagyok, képtelen vagyok úgy élni, mint a többiek, nem vagyok méltó erre az életre. Akkor voltam a mélyponton.
Mióta ebbe a közösségbe járok, sok társam mesélte el, hogyan jutott el arra a bizonyos mélypontra. És ekkor jött egy fantasztikus dolog. A sziget északi csücskén, mert az jó csendes volt, reggel fölkeltem, eszembe jutott, hogy valami éjszakai műsorban, hónapokkal azelőtt egy alkoholistákról halottam a rádióban. Mondtak egy telefonszámot, azt akkor fölírtam egy kis cédulára, és az a cédula még megvolt a zsebemben. A szigeten volt egy működő telefon – '93-ban ez nem mindig volt így Pesten. Volt nálam egy telefontantusz – csak mert azért nem adtak fröccsöt a kocsmában – hívtam a számot, kicsöngött, és beleszólt egy női hang, azt kérdezte: miben segíthet. Tőle kaptam egy listát arról, hol vannak az anonim alkoholisták gyűlései, és másnap már el is mente Kőbányára, arra a címre.
– 1993-ról beszélünk, azóta eltelt 30 év. Találkozott sok hasonló problémával küzdő emberrel. Hogy jutott el oda, hogy most Békéscsabán, egy közösségben beszélnek a reményekről?
– Bocsánat, még csak 29 és fél, a 30 év augusztus 7-én telik el, addig még el kell jutni. Ez a közösség Amerikából indult el 1935-ben. Két ember, Bill és Bob amikor találkoztak, Bill már egy rövid ideje nem ivott, Bob viszont állandóan holtrészeg volt. A sors összehozta őket, elkezdtek beszélgetni, és rájöttek arra, ha két alkoholproblémás ember egymással beszélget, eközben nem iszik. Elindult ez a közösség, aminek később az Anonim Alkoholisták nevet adták. Kikristályosodott, hogy ha 1 órán át, amíg a gyűlések tartanak, nem isznak, másképp élik meg a világ reakcióit, és jobb lesz tőle az élete.
Ha valakinek levágják a fél lábát és végigmegy Pesten, rögtön meglátja, hogy hány féllábú ember van ott. Ha valaki átmegy alkoholos élethelyzeteken, az megrázza, de ha ezt megoszthatja valakivel, és sikerül nem innia, akkor tanul belőle, tanulnak egymástól. Ilyen tapasztalatátadások vannak a gyűléseken. Ez segít abban, hogy ha majd legközelebb valami gondom lesz, akkor át tudjak rajta menni ivás nélkül, felelősséget tudok vállalni magamért.
Roppant egyszerű lenne inni, ha valami rossz történik, ha valami nem megy. Ha berúgok, elfelejtem és túl van tárgyalva. De ha nem iszom, akkor megtanulhatom magamat becsülni. Ha jól belegondolunk, bizony sokszor lehet látni, amikor valaki elmegy egy utcán fekvő vagy ülő alkoholproblémás ember mellett… Ezzel a lenézéssel, ezzel a kiközösítettséggel találkozni borzalmas. De ha akár ebben az állapotban bejövök egy közösségbe, látom, hallom, hogy föl lehet épülni, meg lehet változni.
Arról is beszéltünk itt Békéscsabán, hogy gyakran a hozzátartozó, a feleség titkolja, hogy a férje iszákos, pedig nagyon-nagyon fontos dolog, hogy ezt a titkot föl kéne oldani. Hiszen az alkoholista egy beteg ember, van arra megoldás, hogy megváltozzon, jobban legyen, hogy újból ember legyen. Nekem van egy lányom meg két fiam. A két fiam nem óhajt megnősülni, pedig már 40 fölött járnak, és nem akarnak gyereket sem. A lányomnak van egy gyönyörű fia, ő az unokám. A lányom időnként fölhív, hogy apa, van itt egy helyzet, mit csináljak. Van ilyen gyakorlatod? Tehát olyan a kapcsolatunk ma, mint amilyen egy jó családban. Ez csak úgy működik, ha valaki, aki alkoholbeteg, nem iszik többé, ebben pedig a közösségek nagy erőt tudnak adni.
– Ahány ember, annyi helyzet, és annyifajta lehetőség, megküzdés, probléma. Mikor tud az alkoholtól való tartózkodás gyógyulássá vagy szabadsággá formálódni? És hogyan?
– Amikor már nagyon nem bírtam, akkor mentem el először a közösségbe, ahol egy 12 lépéses program alapján lehet gyógyulni. Olyan lépések ezek, amelyeket ajánlatos megtennem, hogy változzon az életem. Nálunk az egy elég közismert szlogen, hogy ha nem iszom, az csak egy dolog, attól még az életem nem változik. Ahhoz, hogy változzon, javuljon a helyzet, hogy boldogan és békében éljek, nekem is változnom kell. A kérdés az, hogy hogyan.
A közösségben az úton előttem járó emberek elmondják, ők hogyan változtak. Ott vannak a kapaszkodók. A legelső lépés, hogy beismerjük: tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben, és az életünk irányíthatatlanná vált. Ha valaki ott tart, hogy elvették a jogosítványát, kirúgtak a munkahelyéről, de azt hiszi, hogy meg tudja oldani, még nincs mélyponton. Ha oda eljut, bárkitől elfogadja a segítséget.
A közösségben az a fantasztikus, hogy olyan emberek vannak ott, akik már a saját életük tapasztalatait adják át. Nekem figyelnem kell, hogy ő hogy csinálja. És ez a fölépülésem első lépése, folyamatosan épülök, folyamatosan változik az életem. Ilyenkor mindig bajba vagyok az idővel. Fontos számunkra a Névtelen Alkoholisták kék könyv, abban minden le van írva, amit egy alkoholbetegnek tudnia kell.
Persze tudni kell, ha a gyógyulás útjára léptem is, attól még az életem végéig alkoholista maradok. Ha kimegyek innen, aztán bemennék egy kocsmába és kérnék egy sört kísérővel, simán meg tudnám inni. A reakció pedig ugyanaz lenne, mint ezelőtt több mint 29 éve. Nagyon rövid időn belül ismét szétinnám az életem. Tehát nem megyek a kocsmába, nem iszom, mert megtapasztaltam, hogy ez mennyi változást hozott.
Először is csoda, hogy nem kellett beledöglenem az alkoholba. Csoda, hogy reggelente nem gyomor- és fejfájással ébredek. Csoda, hogy megtaláltam újból a családomat, a gyerekeimet. Minden nap egy csoda. Csoda az is, hogy kialakult ez a közösség Magyarországon, és ma már több, mint 100 gyűlés van az országba. Csoda továbbá, hogy azért a világ is úgy fejlődik, hogy szeretne segíteni a perifériára szorult embereknek. Csoda, hogy abból is tanulnak mások, amit én éltem meg, amit én meséltem el a közösségben. Csoda, hogy eljutottam Brazíliába, a vízből felnéztem a Corcovado-ra, és ott állt a Jézus-szobor kitárt karral, és akkor nekem az jutott eszembe, hogy az élet szép. És az életet élni kell.
A mi közösségünk is olyan kitárt karokkal fogadja azokat, akik jönni szeretnének, változni szeretnének – élni szeretnének. Most attól is boldog vagyok, hogy rengeteg tiszta szívű, őszinte, igazat mondó emberrel találkozhattam Békéscsabán. Az itt élő emberek megérdemlik, hogy kapjanak egy lehetőséget, reményt, és ne kelljen szenvedniük olyasmitől, amire van megoldás.
