Általános 1. osztályos korában teakwondózik, majd egy évvel később, az egyik rokona hatására elkezd kézilabdázni, amit egészen érettségiig űz. (Kapus.) Később mindenféle sporttal foglalkozik: atletizál, focizik, kosarazik, sakkozik. Párhuzamosan a „polgári létben” is számos területet kipróbál: pizzafutár, marketinges, reklámügyintéző és bútorszállító. (Továbbá tegeződve beszélgetünk.)
– Boxolóként ismertelek meg. Ez a fejezet kimaradt a gyermeksportokból.
– A huszas éveim elején, a munkám miatt abba kellett hagynom a rendszeres sportolást, és lassan, szépen 90 kilóról meghíztam 110-re. Majd 25 évesen, az egyik haverom javaslatára elmentem egy békéscsabai thai box edzésre. Az edző azt mondta, „Noha a kezed jó, de a lábad kevésbé. Miért nem mész el boxolni?”.
– Maczik Pali bácsihoz?
– Surman Zolihoz. Ahogy beléptem a termébe, azonnal megfogott. Majdan két hét múlva kitaláltam, hogy profi boxoló akarok lenni. Persze Zoli azzal nyugtatott, hogy „Belőled soha nem lesz profi”. De addig-addig jártam szorgalmasan, amíg öt év múlva azt mondta, „Na jó, próbáljunk ki!”.
– Harmincévesen vívtad az első profi meccsedet?
– Igen. Ki is kaptam első haton. Azt követően kétszer győztem, de voltak döntetlenek is. Úgynevezett felhozóember voltam, azaz verhető kategóriába tartoztam. A mérkőzések előtt kiválaszt például egy német boxoló menedzsere, aki a bunyósának akar egy győztes mérkőzést.
– Mi van, ha nyersz? Például Bruce Willis ezt a Ponyvaregényben megtette, majd a maffia az egész filmen keresztül üldözte.
– Olyan nincs, vagyis nagyon kevés az esélye, több szempont alapján választják ki az ellenfeleket. Kovács Kokó Istvánnak az első ellenfelei is olyanok voltak, mint én. De, ahogy Giuseppe Lauri, azaz Pepe, a Békéscsabán élő többszörös Európa-bajnok olasz profi ökölvívó fogalmazott: „Mindenki csak egy ütésre van a győzelemtől”.
– Ebből meg lehet élni?
– Ezen a szinten nem, a magasabb szinten boxolóknak már igen. Én ezt munka mellett csinálom.
– Mi volt a legszebb eredményed?
– Három éve megküzdhettem a GBF világszervezet nemzetközi bajnoki címéért, az ún. kisvilágbajnoki címért. Nagy volt a felhajtás: a meccs előtt sajtótájékoztató, mérlegelés volt, és ott volt az öv.
– Beszóltál neki, mint anno Ali az ellenfeleinek?
– Ááá… (nevet) Emlékeim szerint nyolc menetig az enyém volt, a kilencedikben eljött holtpont és úgy másfél perc után a testem azt mondta, hogy „Itt a vég!”. Hiába voltam ott fejben, de leültem, mert nem tudtam mozogni, így kiszámoltak. Ha úgy vesszük, nyolc menetig az enyém volt az öv. Csodálatos volt: a gyulai sportcsarnokban, teltház előtt zajlott a derbi és vagy ezren szurkoltak nekem. Egyébként Lechner Zsoltival készültünk fel.
Közben elvégeztem az ökölvívói sportedzőit, és Surman Zolival megegyeztünk, ha majd lesz egy saját klubom, akkor az nem Békés lesz. Hamarosan Gyulán nyitottam is egy termet, mivel sajnos a pénzügyekhez és a menedzseléshez nem értek, így jó négy év múlva lehúztam a rolót.
Akkoriban egyszer mondtam Súr Jani barátomnak, a Gyulai Hírlap hirdetésszervezőjének, hogy befejezem a profi boxolást, de előtte elmegyek egy utolsó meccsre Hamburgba. Mire azt mondta, nincs sportújságírójuk… írjam meg nekik a beszámolót. Kimentem, kiütöttek, megírtam.
– Nem kaptál némi agyrázkódást?
– Nem, annyira sosem bántottak. A bunyóm a távolságra épít, így elkerülöm a legtöbb ütést. Közben a cikket megírtam, beküldtem, majd behívtak, hogy működjünk tovább. Jelenleg heti szerződésben állok velük; mellette a saját filmes cégemben (Viharsarki Filmgyár) dolgozom.
– Mikor jött képbe a mozi?
– Amikor már a Gyulai Hírlapnál dolgoztam, az egyik nap két kamerával bejött az irodába Mocsár-Pörjés Józsi, a főszerkesztő, és azt mondta, „Srácok, bővülünk, ezentúl videós tartalmakat gyártunk”. Először nem érdekelt. De miután rájöttem, hogy az egyik fényképezőgépen van egy nagyon érdekes program, amellyel az exponálást követően 1,6 másodpercig rögzítheted a mozgást – ráadásul lassítva – egyre jobban megtetszett. Miután ezeket az 1,6 másodperces tartalmakat összefűztem, egy nagyon érdekes montázs alakult ki.
Itt egy példa az említett technikára:
Majd három éve az egyik doksimat – egy 15 perces film a műanyagszennyezésről – beneveztem egy gödöllői nemzetközi természetfilm fesztiválra. És láss csodát: bekerült a nagydöntőbe. Így elmentünk a gödöllői a kastélyban rendezett díjátadóra. Egy BBC film és David Attenborough filmje között mutatták be.
– Mivel több számodra a mozgókép, mint a betűk világa?
– Többek között itt el tudom azt mondani, amit élő szóban nem. Az említett gödöllői történet óta több filmszemlén is elindultam, noha soha nem nyertem, de mindig benne voltam a döntőben.
– Sorold fel az eddigi munkáidat.
– Két éve leforgattuk Póka György festő, grafikus portréját. Majd elkészítettük A Grund című filmet, amely a gyulai, törökzugi lakótelepi focipályájának a történetét dolgozza fel. Azt követően rájöttem mesélnem kell a 48-as Club történetéről. A Viharsarki Rock and Roll, azaz a 48-as mozit 2021 januárban forgattuk, majd az év júliusában vizsgáztam a Budapesti Film Akademy rendezői kurzusán. Az idei nyáron bemutatott Út a múltba – Dénesmajor története, mellette párhuzamosan elkezdtük forgatni a Tündérerdő című természetfilmet.
– Imádod a doksikat…
– A dokumentumfilmek számomra rendkívül fontosak. Ráadásul anélkül tudok történeteket elmesélni, hogy nagyobb összegeket kellene a saját zsebemből a filmekbe fektetni. Ezek a filmek kiváló indulást és gyakorlati tanulást is jelentik. De talán számomra az a legfontosabb, amikor látom a nézőkön, hogy elért hozzájuk a film, átjött, hogy mit is akartam mondani, kifejezni. A dénesmajoros film bemutatóján például fantasztikus volt, hogy a nézők, a szereplők akkor nevetnek vagy sírnak, amikor én azt elképzeltem. Amíg van elmesélni való történetem, addig forgatok, de lassan át fogok nyergelni a kis- majd a játékfilmekre.
(A Viharsarki Rock and Roll üdvöskéi: Varga Zoli, Bimbó Lajos és Kiss Jani – Fotó: behir.hu/Such Tamás)
