A Penza óvónői: Olyan jó volt a közösség, ezt a szálat nem akartuk elengedni

2023. március 5. 13:00 | Mikóczy Erika

Akinek van, vagy bármikor is volt óvodás korú gyermeke, annak bizonyára ott lapul a kézzelfogható vagy a virtuális fotóalbumában jó néhány fotó az óvodai ünnepségekről a gyermekével, a csoporttal, no és persze az óvónőkkel. A napokban a Penza óvoda nyugdíjas óvónőinek baráti körébe csöppentem, és mintha csak megelevenedtek volna az album lapjai.

Családi alkalmakkor, új családtag érkezésekor vagy csak a nosztalgia okán előkerülnek a fotóalbumok, amelyeken ott mosolyognak még óvodásként szemünk fényei, és azok is, akik akkor velünk együtt egyengették az útjukat. Úgy három évtizede a gyerekeim a békéscsabai Penza óvodába jártak (a mai Penza Lakótelepi és Dr. Becsey Oszkár Utcai Óvoda székhelyóvodája), az óvónőik pedig most is éppen olyan mosolygósan fogadtak, mint akkor, amikor még reggelente rájuk bíztam a fiaimat.

Egyiküktől megtudtam: annyira szerettek ott együtt dolgozni – többükkel 20-30-40 évet is –, hogy a nyugdíjba vonulás után sem szerették volna elszakítani ezeket a szálakat. Most havonta egyszer találkoznak személyesen, a mindennapokban pedig zárt facebook csoportjukban tartják egymással a kapcsolatot. Velük tölthettem egy kis időt, és kicsit mintha még az időben is visszarepültünk volna.  

Hajnal Györgyné Éva, a Penza óvoda korábbi vezetője és a baráti kör lelke ezen a találkozón ugyan fizikailag nem tudott ott lenni, de lépten-nyomon szóba került. A társaság tagjai szerint ahhoz, hogy évtizedeken át jól menjen a munka, és ilyen fantasztikus közösség alakuljon ki az óvodában, éppen egy olyan ember kellett, mint ő, aki vezetett, szervezett, segített, kiállt a többiekért minden pillanatban, és mindig úgy tudott a kollégái mellé állni, ahogyan nekik arra éppen szükségük volt. Utóda, Nagyné Kerekes Anikó is ezt a vonalat viszi tovább.

 

                     Nagyné Kerekes Anikó, az óvoda jelenlegi vezetője és Hajnal Györgyné, korábbi intézményvezető

 

A Penza egykori óvónőit – Dobsa Zoltánné (Jutkát), Mácsainé Galli Magdolnát, Beghdadi Évát, Felföldi Irént (Babit), Király Ágotát (Ágit), Kovács Klárát – a baráti körről kérdeztem és persze előkerültek régi történetek is. (Ismeretségünk okán tegeződünk.)

 

– Hogyan indult a baráti körötök? Mi motivált benneteket arra, hogy továbbra is folyamatosan tartsátok egymással a kapcsolatot?

Magdi: Jutkával és Évával sűrűbben összefutottunk, és felmerült az ötlet, hogy jó lenne a többiekkel is találkozni, akik már nyugdíjba mentek. Megkerestük egymást, és mivel egyre többen érték el a nyugdíjkorhatárt, bővült a kör. Nagyon jól éreztük magunkat együtt, amikor dolgoztunk, nem szerettük volna, hogy ez a kötelék megszűnjön, lényegében bennünket ma is összeköt ez a szál. Így havonta egyszer összejövünk, megbeszéljük, kivel mi történt és persze a gyerekek, unokák is szóba kerülnek. 20-30-35-40 évet dolgoztunk együtt, fontosak maradtunk egymás számára. Hajnalné Éva és én tagjai vagyunk a Békéscsabai Hagyományőrző Kulturális Körnek, és ha ott gyermekprogramokat szervezünk, abba a volt kolléganők is besegítenek.

Jutka: Sok-sok évvel ezelőtt Magdival nagyjából együtt voltunk abban az időszakban, amikor párt kerestünk, később együtt voltunk várandósak. Babival szintén együtt voltunk kismamák – végülis 5-10 év eltéréssel hasonló korosztályt képviselünk. Ráadásul évtizedekig együtt dolgoztunk, fontos maradt, hogy tudjunk egymásról.

Éva: Amikor sok évvel ezelőtt a férjemmel ideköltöztünk Algériából, még nem volt egyéves sem a gyermekem. Jutka anyukája és az én anyukám barátnők voltak, Jutka már a Penza oviban dolgozott, Magdi pedig éppen akkor törte el a lábát. Jutka megkérdezte, hogy nem akarnék-e pár hónapot ott dolgozni. Mentem és ott is ragadtam 20 évig. Később a Szigligeti Utcai és Kazinczy-lakótelepi Óvoda vezetője lettem, de nem szakadtam el a korábbi kolléganőimtől. Mindig nagyon jó volt a közösség, mindent meg tudtunk beszélni, és nem kritizáltuk, hanem segítettük egymást.

Babi: Nagyon szerencsések vagyunk a kollektíva tekintetében, mert innen senki sem ment el rossz szájízzel. A „kemény mag” évtizedekig megmaradt, és természetesen voltak, akik családi okok, költözés, vagy egyéb miatt csak egy ideig voltak az oviban, de rájuk is szívesen gondolunk vissza. Valahogy mindig olyan volt a gárda és a vezetés is, hogy jól éreztük ott magunkat, szívesen dolgoztunk, kellő szakmai, és ha szükséges volt lelki támogatást kaptunk. Hajnalné Éva óvodavezető profizmusának köszönhetően az összevonás sem okozott különösebb gondot.

Ági: Szeretünk összejönni, együtt lenni, beszélgetni. Ma egy 60-70 éves embernek még nagyon sok mindenre van lehetősége, mások már az életkorról, életvitelről alkotott fogalmaink, mint korábban. Biztosan a személyiségünkből fakad és a munkánk is hozzátett ahhoz, hogy a kíváncsiság, az érdeklődés, a tenni akarás most is él bennünk. Ma is sokat játszunk, nevetünk.

 

         Egy évtizedekkel ezelőtti farsang a Penza oviban, Babi, Hajnalné Éva és Klári óvónénikkel 

 

– Az óvónők mindig nyüzsgő gyerekek között vannak, alkotnak, egyszerre több felé figyelnek.  Amikor elmentetek nyugdíjba, nem hiányzott ez a fajta nyüzsgés? Könnyen találtatok új célokat?

Jutka: A társaságból én ment nyugdíjba elsőként. Ahogy közeledett az idő, már készültem rá. Nagyon szerettem a hivatásom, de negyven évnyi munkával a hátam mögött úgy éreztem, eljött az ideje a visszavonulásnak.

Ági: Nálam olyan szerencsésen alakult, hogy pont akkor született meg az unokám, és így a sok gyerek helyett arra az egyre koncentrálhattam, gyakorlatilag reggel kilenctől délutánig az unokámmal voltam. A lányom a covid idejét kivéve külföldön él, örülök, hogy tudok neki segíteni, a napokban együtt megyünk ki, és ő aztán ismét kint marad.

Babi: Én hetente kétszer most is benézek az óvodába. Amikor úszni megyek, akkor mindig oda is teszek egy kis kitérőt. Van egy másik csapatunk is a mostani kolléganőkkel, velük szintén összejárunk, és ez is nagyon jó érzés.

Klári: Én még csak egy éve vagyok nyugdíjas, ráadásul az óvoda mellett lakom, így hallom, amikor játszanak az udvaron. Gyakran futok össze velük, amikor kint játszanak a KRESZ-parkban, vagy óvodából jövet-menet. Sokszor odaszaladnak hozzám, megkérdezik, hogy mikor jövök már vissza a szabadságról. Nehéz elmagyarázni, hogy már nem megyek vissza. Persze még néhány év, és kirepülnek azok az ovisok, akik ismernek. Bevallom, nem könnyűek ezek a találkozások, néha még belesajdul a szívem.

Éva: Amikor átmentem a másik óvodába és találkoztam az egyik korábbi ovisommal, számon kért, hogy mikor megyek már „haza” a Penza oviba…

 

          Jutka óvónéni (a kép bal oldalán), egy óvodai ünnepségen az itt látható egykori ovisok ma 36-37 évesek 

 

– Vannak-e még visszajelzések az egykori ovisaiktól esetleg a szüleiktől?

Éva: A közösségi hálónak köszönhetően sok egykori óvodásomról tudok. Olyan is előfordult, hogy az elballagott ovisaink ötéves találkozót rendeztek a CsabaParkban. Persze vannak olyanok is, akikre valamiért jobban emlékszünk.  

Jutka: Én 1972-ben kezdtem ott a munkát, és jó érzéssel töltött el, hogy sok egykori óvodásomnak a gyerekei is hozzánk jártak. Ha összefutunk a szülőkkel, érdeklődünk egymás, illetve a gyerekek felől. Sokszor persze a szülőket könnyebben felismerjük, mert ők kevesebbet változnak 20-30 év alatt, mint az egykori óvodásunk.

Magdi: Nem csak a gyerekekhez, hanem a szülőkhöz is több szállal kötődünk.

Babi: Vannak olyan családok, akikkel megmaradta a kapcsolat. Velem például történt olyan, hogy halloweenkor lepedőbe bugyolált alakok csöngettek be, kinéztem, és az volt a meggyőződésem, hogy gyerekeim akarnak megviccelni, még mérgelődtem is kicsit. Aztán kiderült, hogy nem ők szellemeskednek, hanem az egyik óvodásom családja.

 

         Ági óvónéni (középen) ezen a három évtizeddel ezelőtti farsangon pillangónak öltözött

 

– Előkerülnek-e sztorik az óvodásokról?

Éva: Persze, elő-előjönnek. Nekem például felnőtt koromban kellett a mandulámat kivenni, kórházba kerültem, és eljöttek látogatni a kolléganőim, akikkel nagyon jókat derültünk. Volt ott mellettem egy kisgyerek, a szülei pedig, amikor megtudták, hogy óvónők vagyunk, azt mondták, hogy ők is odahozzák a gyermeküket. Így is lett.

Babi: Rendeztünk szülői bálokat, ahol kötetlenebb környezetben ismerkedhettünk meg a szülőkkel. Volt olyan is, hogy az egyik házaspár eljött, de hozott társasjátékot, hátha ez mentsvár lehet, ha nem olyan jó a hangulat. Mondanom sem kell, hogy a társasjáték a dobozban maradt…

 

– Ha a mai tudásotokkal állnátok pályaválasztás előtt, mit tennétek?

Babi: Soha nem gondolkodtam azon, hogy máshová menjek, megint belevágnék. Pláne egy hasonlóan született vezetővel, mint Éva.

Klári: Mi más? Óvónő lennék, ez egy gyönyörű pálya, ahol csodákat élünk meg, segítjük a gyerekeket, segítjük egymást.

Jutka: Biztos, hogy az óvónői pályát választanám, hiszen nemcsak a gyerekeknek ad élményt az óvoda, hanem nekünk is. Gondoljunk csak bele, például egy karácsonyi ünnepség vagy farsang nekünk is mindig öröm volt. Persze jó lenne, ha megint olyan rátermett vezetőnk lenne, mint Hajnalné Éva.

Ági: Természetesen óvónőnek mennék most is. Gyerekek között lenni, segíteni őket az útjukon, velük mozogni, táncolni, énekelni csodálatos dolog.

Magdi: Rengeteg szépséget adott ez a pálya, megint ezt választanám.

Éva: Igen, én is óvónő lennék, hiszen talán nincs is annál jobb és szebb, mint amikor gyerekekkel foglalkozhat az ember. Különösen egy ilyen jó közösségben.

 

Penza ovisok a kilencvenes évek elején és búcsúzóul Janikovszky Éva gondolatai: Mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai

További programok »

Itthon

Jónak lenni jó!

Az elmúlt tizenkét évben 360 család kapott segítséget a törökbálinti Tábitha Gyermekhospice Ház különböző szolgáltatásainak köszönhetően, és jelenleg is több mint húsz család vár arra, hogy bekerülhessen az intézménybe - mondta el Szilágyi Béla, a Baptista Szeretetszolgálat elnöke a Duna televízión zajló egész napos műsorfolyamban vasárnap reggel – írja az MTI.
13:22
FEL