– Óvodás és kisiskolás időszakban is adódnak, olyan helyzetek, amikor a gyermekeknek alkalmazkodniuk kell. Komoly erőfeszítéseket kell tenniük, hogy bizonyos helyzetekben megállják a helyüket. A gyermek szociális térben történő alkalmazkodása teszi lehetővé azt, hogy kellően érett legyen az iskola elkezdéséhez – fogalmazott Kozma Zoltán klinikai szakpszichológus, igazságügyi szakértő, akivel a képzeletbeli barát jelenlétéről is beszélgettünk a felmerülő nehézségek kapcsán.
– Meddig nem kóros a képzeletbeli barát „jelenléte”?
– A képzeletbeli barátok 3-7 éves korban jelennek meg. Azért ”születnek meg”, hogy a nehéz helyzetekben támaszai legyenek az adott gyermeknek, erősítendő az érzelmi stabilitást és a problémamegoldó készséget. Fontos tudni azt, hogy egy képzeletbeli barát léte a normális személyiséghez köthető, tehát legitim, nem kóros jelenség.
– Nehéz helyzetben lehetnek azok a szülők, akik észrevettek valamit a gyermekeiken. Nem mindenki képes a képzeletbeli társ rugalmas befogadására.
– Természetesen, de ezt a témát nyitottan kell kezelnünk. A jelenségre a történelem is félelemmel reagált, hiszen egészen a 20. századig azt hitték a képzeletbeli barátra, hogy egy patológiás folyamatról van szó. A szülők részéről a lehető legrosszabb, ha elutasítóak, ezzel csak ártanak a gyermeknek. Ezt a nem látható valakit el kell fogadni, mert az elfogadás által láthatunk bele a gyermek lelkivilágának azon részébe, amelyet egyébként nem ismernénk meg. Meg kell ismételnem: fogadjuk el a képzeletbeli barát jelenlétét!
– Említette, hogy a század elején rosszul kezelték ezt a jelenséget. Betegségnek gondolták és a kutatókat ez a pejoratív beállítódású gondolkodás ösztönözte a téma felderítésére. Az eredmények ezzel szemben azt mutatják, hogy a képzeletbeli barátokkal nem rendelkező gyermekekhez képest az ilyen társat "magukénak tudó" gyermekek kevésbé félénkek, többet nevetnek és mosolyognak. Jobb a szókincsük is és jobban teljesítenek azokban a feladatokban, amikor a másik gondolatait kell elképzelniük.
– Igen, mert ez a legtöbb esetben nem más, mint élénk fantázia. Illetve ki kell emelnem azt is, hogy nem minden gyermek képes arra, hogy kialakítson magának egy ilyen „személyt”. Ez legtöbbször a nagyon fantáziadús kicsiknél jellemző.
– Abban az esetben, ha a gyermek már betöltötte a 7. életévét, sőt akár kamaszkorba lépett, jelen lehet-e még ez a barát?
– Nem nagy arányban, de előfordulhat. Ekkor azonban a gyermeknek már külön kell választania a valódit a nem valóditól.
– Mi okozza az életkori kitolódást?
– 7 éves korig semmiféleképpen nem okolható a szülő azért, hogy a képzeletbeli barát a család tagjává vált. Bár ezért a későbbiekben sem okolnám feltétlenül, de akkor már meg kell vizsgálni a körülményeket. Ez a jelenség nagyrészt azoknál fordulhat elő, akiknél a családban felmerül a biztonság hiánya, a bántalmazás vagy elhanyagolják a gyermeket. Esetleg iskolai bántalmazás – bullying – lehet a háttérben, ami szintén megér egy külön beszélgetést.
– Mikor beszélhetünk iskolai bántalmazásról?
– Ahol a testi lelki egyensúly megbomlik vagy sérül a társas reakciók által, ott már mindenféleképpen bántalmazásról van szó. A gyermek a szociális interakciók során traumatizálódik. Ez olyan formában jelenhet meg, hogy bár a gyermek részt vesz a tanulásban, de a tanulmányi eredményei romolhatnak és szorongóvá válhat. Itt jön képbe a képzeletbeli barát, aki a nehéz helyzetben picit feloldja ezt a szorongást.
– Ennek a barátnak az elengedése vagy elvesztése okozhat a gyermekben depressziót?
– Semmilyen esetben nem okozhat neki depressziót. Ez a fejlődés természetes folyamata, úgymond kinövi.
– 7 éves korig természetes a barátságnak ez a formája. Mi van abban az esetben, ha felnőttről van szó?
– Nagyon érdekes, mert felnőtt korban már nem képzeletbeli barátról beszélünk, hanem az énnek egy részéről. Az egyén elhatáról magának egy énrészt, akivel kommuniál. Súlyosabb esetekben akár a többszörös személyiségzavar, skizofrénia az, amiről szó van. Ez az egyik, a másik pedig az, hogy a képzeletbeli barát a felnőttkori énnek segítő tanácsadója lesz. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy istenkép belső reprezentációját. Amikor valamiben hiszünk, hitünk megtestesítője beintegrálódik a személyiségünkbe. A véleményem az, hogy az egészséges felnőttnek nincs szüksége képzeletbeli barátra, ugyanis a szülők által okozott biztonsági stabilitás integrálódik a személyiségbe.
