Munkácsy Mihály 1844. február 20-án született; ebből kifolyólag ezentúl minden év február 20-tól egy, a festő személyéhez köthető, időszakos kiállítást nyit a múzeum. Az első tárlat ötletét a belgiumi Ostende kikötőváros tengerpari fürdőhelyén készült három Munkácsy grafika adta.
Gyarmati Gabriella, a kiállítás kurátora Rell Lajos teremben elmondta, a helyiek évszázadok óta legfőképp osztrigatenyésztésből és hálószövésből éltek. Majd a települést sem kerülte el 19. század utolsó évtizedeiben uralkodó „Nagykoncepciójú” II. Lipót számtalan országos építkezése, újítása. A belga király többek között hőn szeretett országába egy világfürdőt álmodott meg.
(A Mester fürdőzik – repró: behir.hu/Such Tamás)
Azt követően tudósokat kért fel, hogy megállapítsák és kiválasszák, hogy melyik partszakasz lenne erre a legalkalmasabb. Végül Ostendére esett a választás. Megállapították, leginkább a kedvező éghajlati viszonyok, a finom parti homok – a sziklás fürdőkkel ellentétben –, a megfelelő hőmérsékletű és a nem vadul hullámzó víz összeségében idegcsillapító hatással van a pihenni vágyókra.
Gyarmati Gabriella többek között megemlítette, Munkácsy, akárcsak a kor alkotói, tipikus művészbetegségben (vérbaj) szenvedett. Ebből kifolyólag akár egy-egy monumentális munka elkészítését követően, orvosi utasításra előszeretettel látogatta a fürdőket. Így jutott el például a belga partok hűs habjai közé.
Majd a Rell Lajos teremből mindenki átsétált a Munkácsy terembe, ahol az előző szellemi táplálékokat a virtuális gasztrotáplálékok egészítették ki.
(Munkácsy Mihály: Ostende, 1890. körül; grafit, papír, 244x342 mm – a kép, amely egy komplett programot indított útjára)
Az előző etapban egy szó erejéig érintettük az osztrigát, Prohászka Béla azonban egy gazdag illusztrációs anyaggal kísért beszélgetés során vezette az érdeklődőket a tenger gyümölcsének varázslatos világába. Többször is aláhúzta, az osztrigát nem jóllakásig kell fogyasztani, hanem ízlelni kell. Megjegyezte: Európában luxus, Ázsiában népétel.
A 19. században az úri körökben igencsak népszerű volt az ostendei osztriga. Amikor Munkácsy Mihály Budapestre utazott Krisztus Pilátus előtt című festménye bemutatójára, az országházban díszvacsorát adtak neki; menükártyán az ostendei osztriga is szerepelt.
Végül Balogh László a 19. századi desszertek és sütemények titkaiba avatta be a nézőket. Európába épp ebben a században terjedt el, hogy a főételt követően desszertet fogyasztanak az emberek. Míg az úri családoknál (már megint urizálunk) ez mindennapos volt, addig az átlagemberek csak ünnepnapokon engedhették meg maguknak, hogy urizálnak, azaz megédesítik a nem mindig habostorta életüket.
Galéria
Az előadás témadesszertje akkor kezdődött, amikor a hazai, 19. századi süteményeket mutatta be. Minden finomságról mesélt egy-egy olykor pikáns történetet. (Nem beszélve arról, hogy mindegyikről több anekdotát is lehetne fabulázni.)
Balogh László először a Blaha Lujza tortát mutatta be, amelyet ugye a nemzet csalogányáról neveztek el. Nem mellesleg a színésznő többször is vendégül látta festőt, aki leginkább Blaha Lujza kaprostúros lepényét szerette. Hozzátette, Dobos József, a Dobos torta atyja eredendően nem cukrász, hanem leginkább ételkreátor volt. A csudás ízt úgy komponálta meg, hogy egyszer vajköpülés közben só helyet cukrot tett a masszába.
Továbbá megismerhettük a Rigó Jancsi történetét, amely finomság Rigó János roma muzsikusról kapta a nevét. Azt is megtudtuk, József Attila De szeretnék gazdag lenni című versében a kugler az valójában minyon volt. Ezt finom kis sütit Kugler Henrik honosított meg 1870-ben Pesten, és melyet még 1920-ban is kuglernek hívtak, ahogy az József Attila versében is szerepel.
(Az árakat és a nevet átkonvertálva, vajon ma már így szólna a vers: hatszászötven forintért minyont venni?)
