A régi újságok hasábjain is megjelent, hogy kik kötöttek házasságot, kiket milyen tisztségre neveztek ki, vagy mely egyesület milyen bált tartott, hisz ezek a korabeli társasági élet részét képezték. Az adott helyi közösség ezekből tájékozódott, tagjai mind ismerték egymást. Ugyanígy a piaci információk is közérdekűnek számítottak városunkban, a politikai ügyekről nem is beszélve. De mi a helyzet az ezek között, észrevétlenül megbúvó olyan hírekkel, amelyek arra szolgáltak sok esetben, hogy „kitöltsék a teret”?
Egy ilyen hír 1886-ból arról, hogy mennyivel lesz hosszabb a márciusi nappali világos időszak, mint a téli: 1 óra 43 perccel. Ugyanígy 1897-ből: miszerint a távbeszélő-hálózatba bekapcsolódott ügyfelek közül egyes előfizetők a kelleténél tovább tartották lefoglalva a vonalat. Ezt a továbbiakban megakadályozandó, a kereskedelemügyi minisztérium rendelete értelmében a beszélgetések nem tarthattak tovább 5 percnél.
Hallatlanul nem érdekes hír 1902-ből, amely arról számol be, hogy két napig tartó beható szemle után a felülvizsgáló bizottság arra az álláspontra jutott, hogy a gyulavári új vashíd szerkezete kifogástalan állapotban van. De említhetjük, hogy 1882-ben szamojédek időztek Bécsben, vagy hogy egy 82 éves német harisnyaszövő bácsi feleségül vett egy 80 éves nénit.
1898-ban a gyulai takarék- és segélyegyesület kétéves fennállása alkalmával kinyitották az intézmény Wertheim-szekrényét. Ebben egy nagy halomnyi aprópénzt találtak, akkori nevén piculát. A régi 10 krajcáros osztrák ezüstpénzt nevezték így kezdetben, később a nikkel 20 fillérest. Ezekből számoltak össze a széfben mintegy 44 ezer forintnyi mennyiséget, aminek örömére el is határozta az egyesület, hogy takarékpénztárrá alakulnak, s az újságíró nevezte őket „gyulai piczulás banknak”.
A végére a legunalmasabb hír, amit találtunk: 1880-ban német tudósok feltaláltak egy olyan készüléket, amellyel mérni lehet a fű növését. A szerkezetet nem csak mérőberendezéssel szerelték fel, de hangjelzéssel is tudtára adta a tudósoknak, mikor ért el a fű magassága egy bizonyos szintet.
Szalay Ágnes
