Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata tisztelettel meghívja Önt és ismerőseit április 12-én, csütörtök 14.00 órára, a városháza dísztermébe, a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja alkalmából rendezett megemlékezésre.
A Himnuszt követően megemlékező beszédet mond Szarvas Péter, Békéscsaba polgármestere és Barcs Anikó.
Közreműködnek: Nagy Erika és Tomanek Gábor színművészek, Nemczov Anna népdalénekes. Tárogatón játszik Kádár Ferenc.
Az emlékezést követően koszorúzás lesz a városháza árkádsorán.
A történteket Barcs Józsefné Csizmadia Margit átélő segít megérteni az alábbi írásával is:
EMLÉKEZZ... 70 éve történt...
Igaza van és messzemenően egyetértünk a felvidéki magyar író, Dobos László Vádirat című írásának minden sorával.
„A szlovákiai magyarságot 1945. és 1949. között szervezett, programozott irányítással pusztították. Szlovákiai magyar holokausztot éltünk meg. Ez csak a zsidók tragédiájához hasonlítható. Próbálták ezt évtizedekig elhallgatni, átlépni, tompítani. Nem csonkíthatja e képet sem az elérzékenyülő, sem a feloldó emlékezet. A többségi erőszak százféle formában sarcolta a felvidéki magyarságot, de a legnagyobb pusztítást mégis az 1945. és 1949. közötti idő végezte. Erre nincs példa a Kárpát-medencében.” (Izsák)
Karel Kaplan neves szlovák történész szerint, ami a felvidéki magyarokkal történt az a genocídium előszobája.
„A Kárpát-medence történelme, amíg a területnek a magyarság adott nevet, ilyen etnikai tisztogatást nem ismert. Folytak telepítések, de gazdasági, politikai, önkormányzati előjogokkal a betelepítettek javára. Nem kirekesztő, hanem befogadó nemzet voltunk. Ezért volt olyan döbbenetes a csehek és szlovákok eljárása velünk, magyarokkal szemben. A magát demokrataként minősítő cseh és szlovák állameszmét a barna és a vörös fasizmus fertőzte meg. A magyar kérdés „végső megoldására” törekedtek, mint a nácik a zsidók esetében.” (Koncsol)
A felvidéki magyarság tragédiája, a Kassai Kormányprogram megjelenésével 1945. április 5-én kezdődött. Gyakorlatilag a magyarságot megfosztotta minden jogától, amely az életben maradáshoz szükséges. Visszatekintve a hetven év sarkalatos kérdéseire, a következőket mondhatjuk el.
1946. február 27-én Budapesten aláírják az úgynevezett Csehszlovák-Magyar lakosságcsere egyezményt. A felvidéki magyarság és az áttelepítettek a „lakosságcsere” kifejezést sosem fogadták el. Nem lehet lakosságcsere az, amikor az egyik népet fegyveres erőszakkal, toloncolják ki az ősi szülőföldről, a másik nép ezzel szemben önkéntesen jelentkezik anyagi haszonszerzés céljából. Nem lehet lakosságcsere azért sem, mert az egyik nép elveszti vagyonát, míg a másik ajándékba kapja azt.
1946-ban megindul a deportálás hóban, fagyban, mínusz tíz fokos hidegben, nyitott teherautókon erőszakkal szállítják a magyarokat Csehországba, a szudéta területre, kényszermunkára. A cseh piacokon árulják a magyar gazdákat, ahol ezerötszáz korona egy magyar gazda ára. Rabszolgapiac volt ez javából, Csehszlovákiában 1946-ban!
A kényszermunkára/deportálásra kijelölt településeket a katonaság szorosan körülzárta és így fogdosták össze a magyarokat. Voltak gyilkosságok és tömeggyilkosságok.
1947. április 12-én indul a telepítés, indulnak az első vagonok, melyekbe katonai erőszakkal parancsolták be a magyarokat. Menekültek áradata indult át Magyarország felé a Dunán. A partról a menekülőket lőtte a szlovák katonaság, sokan a Dunába vesztek. Segítségükre az izsai halászok voltak. Mindez alatt megérkeznek Csehszlovákiából Magyarországra a CSÁB (Csehszlovák Áttelepítési Biztosság) emberei, akik keményen agitálják a szlovákokat az önkénes áttelepülésre. Túlkapásaikra Sulyok Rezső hívja föl a magyar kormány figyelmét. A Nagy Ferenc Kormány nyilatkozatot ad ki, melyben közzé teszi, hogy a magyar kormány egyetlen szlovákot sem kötelez az áttelepülésre, minden szlovák saját akaratából döntheti el, hogy menni akar, vagy maradni. Az itt maradó szlovákok ugyanolyan jogvédelemben részesülnek, mint a magyarok.
1948-ban még mindig jöttek a vagonok Magyarország felé. Ez év decemberében állították le a telepítést hivatalosan. Ekkor szabadultak meg a rabszolgasorból a deportáltak is és tértek vissza szülőhelyükre, de házaikban már bent találták a Magyarországról érkezett szlovákokat. Bírósági tárgyalások sora következett, mert a magyarok harcoltak saját tulajdonaikért, de sajnos hiába, mert a szlovák igazságszolgáltatás csak az idegeneket szolgálta. Így a hazatért magyaroknak sokszor a saját terményükből, saját volt éléskamráikból kellett élelmet szerezni, hogy éhen ne haljanak. Ezért a szlovákok pedig feljelentették őket, mondván hogy, a magyarok ellopták a terményüket, élelmüket. A Felvidéken otthon maradt magyarok pedig 1948-ban kapták vissza azt a Csehszlovák állampolgárságukat, melytől megfosztották őket! Hivatalosan december végéig tartott a telepítés, de az utolsó magyar családot 1949 júniusában hozták át.
„A csehszlovákiai magyarság 1945 tavasza óta olyan megpróbáltatásokon ment keresztül, amelyekre a Dunatáj változatos történetében nincs példa. A Kassai Kormányprogram és a belőle kilövellő jelszavak összevarrták a csehszlovákiai magyarokat a németekkel. (...) Kerek egy esztendő alatt a csehszlovákiai magyarokat megfosztották földjétől, házaitól, lakásától is: köztisztviselőinek nincsen fizetése, nyugdíjasainak nincsen nyugdíja, hatósági védelemben senki, aki magyar, nem részesül, mert egy elnöki dekrétum alapján elvesztette állampolgárságát, minden magyar közmunkára vihető bárhol az országban és fizetés nélkül, nincs egyetlenegy magyar iskola még elemi fokon sem, nem működik egyetlen magyar közművelődési vagy társadalmi egyesület, magyar főiskolai hallgatót nem szabad felvenni a főiskolára, még sportolniuk sem szabad a magyaroknak, nincsen magyar sajtó, nem jelenik meg magyar könyv, magyarul megnyilatkozni nem szabad, a magyar nemzetiségűeknek nem lehet rádiója, sok helyütt betiltották a magyar istentiszteleteket, sok ezer magyart internáltak országszerte, sok ezret megfélemlítve kényszerítettek szülőföldje elhagyására, s ezzel anyagi és erkölcsi tönkretételére, a magyar vendéglősöktől, kereskedőktől, iparosoktól minden kártérítés nélkül, egymás után elvették boltjaikat és üzemeiket, még a legapróbb műhelyt is, a magyar földbirtokosok és nagyiparosok vagyonára az állam tette rá a kezét, az utcán magyarul megszólalni tilalmas és kockázatos dolog, a magyar szabad és védtelen prédája minden feljelentésnek, az összeírt és csendőri felügyelet alatt tartott magyarság az országos és helyi vonatkozású tiltó rendeletek útvesztőjében elvesztette immár lelki biztonságát is. Vajon mindehhez elegendő ok volt a vád, a semmi vád?
És bizonyítékok alátámasztják-e ezt a vádat? Eltűnt az emlékezet a szlovák világból? Hol az erkölcsi és a történeti felelősség az első szlovák nemzedék soraiból? Szabad e büntetni kollektív büntetéssel anélkül, hogy a vádlott védhesse magát? Demokráciának nevezhető-e az a rendszer, amely mindezt cselekszi? A szlovákiai magyar kérdez, önmagát faggatja a nincstelenségben, de választ még nem kapott.” (Vadkerty)
„Az 1945. után kiadott benesi – dekrétumok és végrehajtásuk kimerítik az emberiség elleni bűntett tényállását, szellemük sajnos még ma is él és negatív irányba munkál. Visszavonásukat sem Csehszlovákia, sem utódállamainak vezetői nem kezdeményezték. Elmaradt a bocsánatkérés.” (Izsák)
Barcs Józsefné Csizmadia Margit
