Noha a közelmúltban már beszámoltunk a magyar pólóválogatottnak drukkoló csabaiakról, most azonban teljesen más szemszögből mesélek.
Már kilenc éve vízilabdás apa vagyok. A srác hét éve meccsel, és az édesanyjával szinte mindegyiken ott vagyunk – akár Sopronban is; Nagykanizsára már nem megyünk, mert az egy kilométerrel közelebb van, mint Sopron.
A legizgalmasabbakon, az országos derbiken a csabaiak közül mindig három korosztály – gyermek, serdülő és ifi – szerepel. Ebből kifolyólag korosztályos rotációban játszanak, és az utóbbi években egyre remekebbül szurkolnak egymásnak. A serdülők és az ifik a gyermeknek, a gyerekek és a serdülők az ifiknek és a többi. (Persze vannak szülők is.)
Az utóbbi időkben már nemcsak a „Hajrá, Csabát!” skandálják, hanem előkerültek a dudák, dobok, didzseriduk is. Az azonban egyelőre még nagy kérdés, hogy ez relatíve zaj: kultúra vagy kulturálatlanság? Ugyanis számos egyesületnél még drukkerek sincsenek, pláne zaj. Egy csomószor előfordul például, hogy amikor az ellenfél játékosai – akár otthon, akár Csabán – lejátsszák a korosztályos meccsüket, irány az öltöző és léc.
Galéria
Ekképpen a sípmester vagy a másik csapat trénere, vagy a parton ülő szülők többször is rászólnak a gyermekeinkre, mert zavarják őket. Miközben, aki jár utánpótlás kosárra, röpire vagy kézire, ott már lényegesen korábban találkozhatott doboló, trombitáló közönséggel.
Így fordulhatott elő az is, hogy az egyik, feszes vidéki derbin én is gyerekek mellé ültem fotózni és óbégatni, hogy „Hajrá, Csaba!”. Ekkor egy, a közelünkben ülő nő jól leteremtett, hogy milyen példát mutatok nekik?
(Szerintem nem állt jól a szénájuk.)
