Elragadó a vidék nyári zápor után is, ilyenkor tejfehér pára ül a völgy ölén, amely kósza szellőben szétrebben komótosan. Rabul ejt a csángók völgye: ha közeleg az alkony, a Nap bágyadó fényében megnőnek az árnyak, és éles körvonalakkal különülnek el tüneményei a tájnak.
Ezen az áradóan szép vidéken, a Székelyföld peremén élik tiszta lelkű életüket a gyimesi csángók, akik az elmúlt századokban „csángáltak” (mentek, csellengtek) el a székelyek ősi honából a Tatros völgyébe. A múló évek alatt, a kényszerű „elkülönültségben” is hűek maradtak a hagyományaikhoz, római katolikus vallásukhoz és magyarságukhoz. A gyimesi csángók mélyen őrzik a Trianon előtti Magyarország emlékképeit.
Ebből a lelkületből eredt az az áradó öröm, amellyel a Budapestről indított nosztalgiavonatot fogadták a „monarchiabéli” vasútállomáson, 2008. pünkösd vasárnapján. Felemelő érzés volt látni –mesélték-, amint a magyar millennium évében elkészült vasútvonalon a magyar királyi koronás mozdony a történelmi Magyarország legkeletibb határán épült őrházhoz begördült. Ilyen lélekemelő látványban utoljára 1944-ben volt része a gyimesi csángóknak.
A múló idő a táj és a benne élő ember megújulását dacosan érleli. A Gyimesekbe is beszökött a külvilág zaja. Információk rengetege patakzik, utak, csatornák, fogadók épülnek, és növekszik a vállalkozási kedv. Noha az új nemzedék őrzi lelkében az ősi hagyományokat, álmaikat már „új időknek, új dalaival” szövik…. Reménykedjünk: a változások hevében megőrzi páratlan szépségét a táj, és nem hunynak ki a csángó lélek tiszta fényei.
Szemenyei Sándor
