Mikor megkerestem azzal, hogy szívesen bemutatnánk őt a behir olvasóinak, először azt mondta, hogy nincs őbenne semmi érdekes, de a barátnője biztatására mégis ráállt, hogy beszéljünk, és meséljen az eddigi útjáról. Köszönet ezért (is).
– Mi késztette arra, hogy a cseppet sem könnyű ápolói pályát válassza?
– Édesanyám ápolónő volt, mesélt a munkájáról, és láttam is, hogyan dolgozik, így kaptam kedvet ahhoz, hogy megpróbáljam. A Hugonnai Vilma Egészségügyi Szakközépiskolába jártam, majd a csabai kórház belgyógyászatán dolgoztam egészen 2007-ig, közben megszülettek a gyermekeim. Miután gyesről visszamentem, szakrendelőben, majd osztályon folytattam a munkát – mindegyiket nagyon szerettem, és menet közben rengeteget tanultam a gyakorlatban is a betegellátásról. Ezután tettem egy kis kitérőt, az egészségügyön kívül próbálkoztam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy inkább ez az én világom. Keresgéltem, hogy hol folytathatnám, ekkor találtam rá az Életfára. Úgy gondoltam, itt méltó körülmények között, méltó bánásmódban részesülnek az idős, elesett emberek, szerettem volna én is itt kamatoztatni a tudásomat. Azóta is úgy végzem a munkámat, hogy a ránk bízott idős emberekért mindent megtegyek, amit én is elvárnék, hogy megtegyenek az én szüleimért ebben a helyzetben.
– A legelesettebbekkel foglalkozik, akik testben már rendkívül gyengék, és sokszor a lelkük, elméjük is máshol jár. Mire kell kiemelten odafigyelni náluk?
– Nagyon fontos, hogy az idős emberek meg tudják őrizni az emberi méltóságukat még a legkiszolgáltatottabb helyzetben is, nekünk ebben segítenünk kell őket. Sokan nálunk töltik az életük utolsó éveit, ránk bízzák őket a gyermekeik, hogy mi vigyázzunk rájuk, gondozzuk, ápoljuk őket. Attól, hogy ők esetleg már betegek és többen közülük szinte mindenben segítségre szorulnak, még ugyanolyan minőségi életre vágynak, mint bárki más. Mindent meg kell tennünk azért, hogy a fizikai, lelki, esetleg szellemi korlátaik mellett is élhetőbbé, jobbá tegyük az utolsó éveiket. Jó érzés, amikor bemegyünk valakihez, rámosolygunk és látjuk a szemében, hogy ez jólesik neki. Egy mosoly olyan kis dolog, de olyan sokat tud adni! Szebbé teheti az idős emberek napját – természetesen amellett, hogy a nekik megfelelő módon megkapják a szükséges ellátásokat is. Tiszteletben kell tartanunk, hogy vannak berögzült szokásaik, amelyektől ha egy picit is eltérünk, az megzavarhatja a mindennapjaikat. Nagyon fontos az odafigyelés!
– A fekvőbetegek gyakran nem, vagy csak minimális szinten képesek az önellátásra, segíteni kell őket akár a megfordulásban is. Milyen fizikai igénybevételt jelent ez a fajta gondozás?
– Vannak természetesen olyan fogások és eszközök, amelyek segítenek, de fontos az is, hogy szükség esetén többen teszünk át az ágyról a kerekesszékbe vagy vissza egy-egy idős embert. Erre akkor is szükség lehet, ha a beteg kis súlyú, viszont már egyáltalán nem tudja tartani magát.
– A Kiváló Szakmai Elhivatottság díjra történt felterjesztésében szerepelt, hogy nagy hozzáértéssel, empátiával végzi a munkáját és segíti a fiatal kollégáit is. Mi tartozik a napi teendői közé az Életfában?
– Ugyanazt csinálom, mint bárki más: ellátom, gondozom, ápolom, segítem az ott élő embereket. Talán annyi különbség van csak, hogy én referálok a főnökeim felé arról, hogy vannak a ránk bízott emberek, mi történt velük. Segítek az új kollégák betanításában is, szeretem magammal vinni őket, amikor én ápolom az időseket. A bentlakóknak jó, hogy többen, többfélék vagyunk mi is, így több impulzus éri őket, másrészt pedig mindenkinek más-más ápoló lehet szimpatikus.
– Milyen érzés, hogy most ezt a rendkívül áldozatos munkát egy díjjal is elismerték?
– Csoportosan már kaptunk díjat: 2016-ban a békéscsabai közgyűlés az Életfa Idősek Otthona kollektívájának ítélte oda a Kiváló Szociális Munkáért kitüntetést, ami nagy boldogság volt. Nagyon ritka, hogy egyénileg is értékelik, amit csinálunk, és örültem a mostani díjnak is. Őszintén bevallom viszont, hogy nem szeretek ilyen módon a középpontban lenni. Természetesen jó érzés a kitüntetés, vagy ha a főnökeink megdicsérnek, de a legszívmelengetőbb mégis az, amikor az általam ápolt idős ember mondja azt, hogy köszönöm, vagy azt, hogy jó napom lesz, mert benéztél hozzám…
