– Munkája során milyen problémákkal találkozik a leggyakrabban?
– A mindennapokban a pszichiátriai páciensek a feszültséget viselik nehezen. Ennek számos fizikai megnyilvánulása van. Amikor a feszültség hatványozódik a szervezetben, akkor jönnek a testi tünetek. Egyik kutatásomban a testi betegségek és a pszichiátriai tünetek összefüggéseivel foglalkoztam. Ha valakinek testi betegsége van, akkor a feszültség fokozza annak megélését. Illetve aki depressziós, hangulatzavarokkal küzd, annak mind fizikai, mind szellemi aktivitása lassul, a közérzete romlik. Másik gyakori jelenség a feszültség, a harmadik pedig az alvászavar. Tudjuk jól, hogyha valaki folyamatosan szorong, annál fennáll az alvászavar lehetősége. Nem egy különálló jelenségről van szó, hanem a szorongás és a depresszió következményéről. A depresszió már önmagában egy szorongást generál, ami az alvás minőségének a romlását is eredményezheti. Így érthetővé válik, hogy ezek a belső folyamatok kölcsönös együttműködésben „mozgatják” az ember belső, lelki működését.
– Tisztázzunk néhány alapfogalmat. Mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus között?
– Először is az, hogy a pszichológus bölcsész, aki a diploma megszerzése után még nem alkalmas betegellátásra. A klinikai szakpszichológusig képezheti magát. A pszichiáter hat év után kapja meg a diplomát, mint orvos. Ezt követően még öt évet kell szakorvos mellett dolgoznia, hogy önállóan lásson el beteget. A pszichológus egyik területe a pszicho-diagnosztika, ami segít felállítani a beteg diagnózisát. A pszichiáter kimondja a beteg betegségét, figyelembe véve a pszichológus által felállított diagnózist. Ezután a pszichiáter állítja be a terápiát, ami két részből áll, az egyik a gyógyszeres kezelés, a másik a pszichoterápia. A terápiát pszichiáter vagy a pszichológus is végezhet, amennyiben megszerezte a szakpszichológusi fokozatot. Ha röviden kellene válaszolnom a kérdésre, akkor ismétlem az egyik bölcsész, a másik orvos és szoros együttműködésben dolgoznak a beteg állapotának a javításán.
– Mikor van vége egy kezelésnek? És általában ki vet véget neki: a terapeuta vagy a páciense?
– Ha nem elmebetegségről, kényszergyógykezelésről van szó, mindig a betegen múlik a legtöbb. Mindig hozott anyagból dolgozunk, azt tudjuk gyógyítani, amit a páciens megfogalmaz. Miután a beteg befogadja az orvost a bizalmába, és be van állítva a terápia, illetve a gyógyszeres kezelés, a betegen múlik, hogy beszedje a gyógyszereket. Kényszeríteni senkit nem tudunk és nem is szabad. Így a kezelések is a páciens vet véget, amennyiben úgy gondolja, hogy már nincs rá szüksége.
– A gyógyszeres kezelés, illetve a terápia közül melyiket tartja célravezetőbbnek?
– Az esetek többségében a páciensek megpróbálnak pszichológussal beszélgetni a problémáikról. A pszichológus is javasolhat pszichiáteri elbeszélgetést, amikor látja, hogy szükséges a gyógyszeres kezelés is. Ha valakinek beszűkült a tudata, illetve súlyos depressziója van, akkor a gyógyszeres kezelésre is szükség lehet. Az én pácienseimnél is ötvözöm a kettőt, azaz aktuálisan dől el, hogy kinek mire van szüksége. Nagyon kevés esetben elég csak a pszichoterápia. Amennyiben javíthat az aktuális állapoton a gyógyszer, meg kell lépni, viszont ha valaki elutasítja, ráerőszakolni nem lehet. Ha a beteg rájön, hogy a gyógyszer segíthet, akkor neki kell megfogalmaznia, hogy szüksége van rá.
– A Pszichiátriai Társaság legnagyobb életmű kitüntetését, Oláh Gusztáv-díjat kapott a közelmúltban. Ezt hogyan élte meg?
– Engem csak egyetlenegy dolog éltetett az egyetem elvégzése óta. Mégpedig az, hogy a hazai és a nemzetközi betegellátásban, tudományos munkában vegyek részt. Így is tettem. Mindig az volt a szemem előtt, hogy reggeltől estig jól végezzem a munkámat, amit nem is munkakánt élek meg. Mindent elkövettem és elkövetek azért, hogy a szakmában minél több nyomot hagyjon a gyulai pszichiátria, illetve minél több szakmai konferenciát szervezzek a régióban, amely a szakma összefogását és javítását szolgálja.
– Folytatva a díjak sorát, nemrég vehette át az Életműdíjat Balázs Judit professzortól, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnökétől. Dékánként, több szervezet irányítójaként milyen vezetőnek tartja magát?
– Amikor az egyetemen végeztem, akkor az autokratikus vezetés dominált a magyar egészségügyben. Az iskolákban is a poroszos stílus dívott. A vezetők tegezhették a beosztottakat, de fordítva ez már nem volt ildomos. Amikor a skandináv országokban, utána Amerikában jártam, új szemléletre tettem szert. Ez pedig a demokratikus vezetési stílus, amelyben teljesen egyenrangú partner volt mindenki. Mindenki egyfajta szimmetrikus kapcsolatot tartott fenn a környezetével. Szakmailag teljesen rendben van a „szakmai hierarchia”, de emberileg megint más kérdés, hogy senki sem több a másiknál. Számomra ez mindig is cél volt, hogy mindenki érezze milyen fontos szerepet tölt be a társadalomban, minden ember a saját területén ugyanolyan értékes mint a másik. Mindig ezt éltem, és élem meg.
– A hivatása teljes mértékben kitölti az életét. Hogyan tud kikapcsolódni?
– Két dolog létezik számomra a családom mellett. A sport és az olvasás. Gyakorlatilag a szellemi dolog fogott meg mindig, illetve, hogy a sportéletben is aktív legyek, gondolok itt a vízilabdára és a teniszre. Rendszeresen szervezem a sporteseményeket, most az úszás és a kerékpározás az, ami minden nap jelen van.
