Tusi: Szevasztok, magyarok! Itt vagyok!

Ahogy tegnap megírtuk, hetvenkilencedik életévében elhunyt Baukó András (Tusi bácsi), a Békéscsaba 1912 Előre nyugalmazott masszőrje.

Emlékképeim Tusiról:

Úgy 1980-ban, a nyári szünet egyik kora délelőttjén néhányan felszaladunk labdázni az Előre fű1-esére, azaz a pályára. Alighogy pattant kettőt a bőr, máris ott állt mellettünk egy alacsony, nagyon szigorú ember, csípőre tett kézzel, akitől lehettünk volna akár Marosán elvtárs unokái is, úgy elküldött minket a nyárba… Számára a gyep szent volt, ahogy az Előre is.

Amikor legközelebb apám bemutatott neki, szinte elbújtam az öreg lába mögött, olyan erős kisugárzása volt annak a kisembernek.

A nyolcvanas években (sajnos) keveset jártam a meccsekre, de sosem volt nehéz kiszúrni a kispadon a mindig bevetésre készen álló/ülő Bandi bácsit – épp ezért mutatták sűrűn a tévében is, bármilyen ütközés történt a pályán, már repült is a helyszínre.

Egyszer az Előre egy északi vagy skandináv országba készült játszani, de az akkori edző valamiért épp orrolt Tusira és nem vett neki repülőjegyet. Csakhogy a csapat gyúrója belehalt volna, ha itthon marad, így a saját szakállára mégiscsak vett egy retúrt. Közben kiderült, hogy a focisták nem mennek, de Tusi zsebében ott pihegett a jegy. És ha már ott volt, csak kirepült egy hosszú hétvégére… Az érkezését követően egy nagyvárosban sétált, és ahogy csudálta az egyik szökőkutat, egyszer csak egy Neoton-nótát hallott az egyik házból. Követte a hangokat, majd bekopogott az ajtón és így szólt: „Szevasztok, magyarok! Itt vagyok!”. Azt követően kishazánk disszidált fiai négy nap, három éjjel tejben-vajban fürösztették.

Közben 1985-90 között a faterom az NB I-es csapatnak lett a technikai vezetője; hamarosan Csank János ült a tréneri székbe, mellette pedig Vígh Tibor pályaedző… no és a játékosok sem voltak kutyaütők! Egy lengyelországi vendégszereplésnél egy ruhaboltban apám egy világosbarna kordzakót nézegetett Tusival.

– Sanyikám, meg kell venni! Ezt meg kell venni! – dörmögte a sajátos hanghordozásával (az „a”-betűket, majdnem „á”-nak, az „e”-ket, „é”-nek ejtette). Az öreg megvette. Később kinőtte. Most az egyik vállfámon lóg a gardróbban. (Vajon kinek köszönhetem?)

Jöttek Csabára nyugati játékosok is. Többek között akkor esett meg az eset, amikor a vendéggárda nagyfejű edzője azt kérdezte apámtól:

– Van egyáltalán 16 labdájuk?

– Uram, akár 16 ezer is – kapta Such tanítótól a bő, meggyőző választ.

Mindamellett akkoriban, Csank mellett Tusi és apám voltak a csendőrök az együttesben, és olykor "lökték", mármint ellenőrizték a helyi diszkókat is, nehogy kimaradjanak a meccsek előtt az aranylábúak. S be hány, a szombatot megelőző éjjelen mondták a Rózsafában a spílerek – többek között Mracskó Misi, Szenti Zoli vagy épp Fabulya Gyuri: „Nehogy elmondd apukádnak, hogy találkoztunk!”. (Hűtő lettem volna.)

1988 nyarán, épp a kupagyőzelmet követően egy spanyolországi vakációra gurult az egyik Előre-busz, ahol focisták, tornászok, kézisek, vezetők stb. voltak a fedélzetén. Az idegenvezető a száz nyelven értő Tusika volt. Néhányszor a kezébe vette a mikrofont, és látványosan vázolta a cseppet sem unalmas útvonalat. Noha némi logisztikai félreértelmezés folytán a tervezettől jó néhány órával később/vagy hamarabb érkeztünk meg Velencébe. Szegény Tusi kapott is… Talán Gabnai Bandi bácsi szakosztályvezető kelt a védelmére, mert ilyenkor az összezárt buszharag irtó gyilkos tud lenni.

Másnap viszont hajnal hatkor érkezett meg vert hadunk (mert nem túl egyszerű két napig buszban lenni) spanyolföldre. A szállodai szabályzat szerint azonban 11 előtt nem lehet elfoglalni a szállást; és akkor a száz nyelven értő Tusi lezsírozta a cuccot, azaz zöld utat kaptunk. Ekkor meg mindenki lapogatta a hátát, mert mehettünk tusolni, nyújtani.

Rá egy évre Törökországba ment egy másik busz. Noha oda Tusi nem jött velünk, a buszon közvetlen mellettem ült Marika, a felesége, mögöttünk Klembucz Buci Feri, a kézisek masszőre, a másik legeneda, akinek a szomszédja Pásztor Józsi felesége, a csudás Petőcz Zsuzsa volt.

Ahogy elindultunk, Marika hátraszólt:

– Persze, Buci! Majd itt fogsz nekünk horkolni!

– Na, ne mondd már nekünk Marika, hogy Tuskó szívószálon veszi a levegőt!

Az idő alatt már javában zakatolt Pásztor Józsi Pick Dámája, Csaba legendás ivója; s ha esett, ha fújt, még az aznapi hazai meccset követően is Tusi, mint Jolly Joker mindig ott tüsténkedett a pult mögött.

(Szűk négy évvel ezelőtt beszámoltunk róla: Szarvas Péter polgármester a város nevében megköszönte Tusi bácsinak az Előrénél leszolgált 52 esztendőt.)

Bő két évtizedig, úgy ebéd tájt – ha esett, ha fújt – a bringája kormányán, vázán, csomagtartóján egy-egy ebédhordóval karikázott a városban.

Minden fronton hozzátartozott Csabához.