Tusi: Szevasztok, magyarok! Itt vagyok!

2020. február 7. 14:50 | Such Tamás

Édesapám, Such Sándor az 1970-es évek közepétől egészen a rendszerváltozásig volt a Békéscsabai Előre Spartacus SC labdarúgó-szakosztályának technikai vezetője (intézője) – szinte minden korosztálynál megfordult. Akkoriban minden munkahely egy nagycsalád volt; onnan ismerem Tusi bácsit.

Ahogy tegnap megírtuk, hetvenkilencedik életévében elhunyt Baukó András (Tusi bácsi), a Békéscsaba 1912 Előre nyugalmazott masszőrje.

Emlékképeim Tusiról:

Úgy 1980-ban, a nyári szünet egyik kora délelőttjén néhányan felszaladunk labdázni az Előre fű1-esére, azaz a pályára. Alighogy pattant kettőt a bőr, máris ott állt mellettünk egy alacsony, nagyon szigorú ember, csípőre tett kézzel, akitől lehettünk volna akár Marosán elvtárs unokái is, úgy elküldött minket a nyárba… Számára a gyep szent volt, ahogy az Előre is.

Amikor legközelebb apám bemutatott neki, szinte elbújtam az öreg lába mögött, olyan erős kisugárzása volt annak a kisembernek.

A nyolcvanas években (sajnos) keveset jártam a meccsekre, de sosem volt nehéz kiszúrni a kispadon a mindig bevetésre készen álló/ülő Bandi bácsit – épp ezért mutatták sűrűn a tévében is, bármilyen ütközés történt a pályán, már repült is a helyszínre.

 

Tusi bácsi

Bacsa Zoltán, Kerekes István és Bandi bácsi

 

Egyszer az Előre egy északi vagy skandináv országba készült játszani, de az akkori edző valamiért épp orrolt Tusira és nem vett neki repülőjegyet. Csakhogy a csapat gyúrója belehalt volna, ha itthon marad, így a saját szakállára mégiscsak vett egy retúrt. Közben kiderült, hogy a focisták nem mennek, de Tusi zsebében ott pihegett a jegy. És ha már ott volt, csak kirepült egy hosszú hétvégére… Az érkezését követően egy nagyvárosban sétált, és ahogy csudálta az egyik szökőkutat, egyszer csak egy Neoton-nótát hallott az egyik házból. Követte a hangokat, majd bekopogott az ajtón és így szólt: „Szevasztok, magyarok! Itt vagyok!”. Azt követően kishazánk disszidált fiai négy nap, három éjjel tejben-vajban fürösztették.

Közben 1985-90 között a faterom az NB I-es csapatnak lett a technikai vezetője; hamarosan Csank János ült a tréneri székbe, mellette pedig Vígh Tibor pályaedző… no és a játékosok sem voltak kutyaütők! Egy lengyelországi vendégszereplésnél egy ruhaboltban apám egy világosbarna kordzakót nézegetett Tusival.

– Sanyikám, meg kell venni! Ezt meg kell venni! – dörmögte a sajátos hanghordozásával (az „a”-betűket, majdnem „á”-nak, az „e”-ket, „é”-nek ejtette). Az öreg megvette. Később kinőtte. Most az egyik vállfámon lóg a gardróbban. (Vajon kinek köszönhetem?)

 

Tusi bácsi

Bandi bácsi

 

Jöttek Csabára nyugati játékosok is. Többek között akkor esett meg az eset, amikor a vendéggárda nagyfejű edzője azt kérdezte apámtól:

– Van egyáltalán 16 labdájuk?

– Uram, akár 16 ezer is – kapta Such tanítótól a bő, meggyőző választ.

Mindamellett akkoriban, Csank mellett Tusi és apám voltak a csendőrök az együttesben, és olykor "lökték", mármint ellenőrizték a helyi diszkókat is, nehogy kimaradjanak a meccsek előtt az aranylábúak. S be hány, a szombatot megelőző éjjelen mondták a Rózsafában a spílerek – többek között Mracskó Misi, Szenti Zoli vagy épp Fabulya Gyuri: „Nehogy elmondd apukádnak, hogy találkoztunk!”. (Hűtő lettem volna.)

1988 nyarán, épp a kupagyőzelmet követően egy spanyolországi vakációra gurult az egyik Előre-busz, ahol focisták, tornászok, kézisek, vezetők stb. voltak a fedélzetén. Az idegenvezető a száz nyelven értő Tusika volt. Néhányszor a kezébe vette a mikrofont, és látványosan vázolta a cseppet sem unalmas útvonalat. Noha némi logisztikai félreértelmezés folytán a tervezettől jó néhány órával később/vagy hamarabb érkeztünk meg Velencébe. Szegény Tusi kapott is… Talán Gabnai Bandi bácsi szakosztályvezető kelt a védelmére, mert ilyenkor az összezárt buszharag irtó gyilkos tud lenni.

Másnap viszont hajnal hatkor érkezett meg vert hadunk (mert nem túl egyszerű két napig buszban lenni) spanyolföldre. A szállodai szabályzat szerint azonban 11 előtt nem lehet elfoglalni a szállást; és akkor a száz nyelven értő Tusi lezsírozta a cuccot, azaz zöld utat kaptunk. Ekkor meg mindenki lapogatta a hátát, mert mehettünk tusolni, nyújtani.

 

Tusi bácsi

A várostól kapott emlékplakett

 

Rá egy évre Törökországba ment egy másik busz. Noha oda Tusi nem jött velünk, a buszon közvetlen mellettem ült Marika, a felesége, mögöttünk Klembucz Buci Feri, a kézisek masszőre, a másik legeneda, akinek a szomszédja Pásztor Józsi felesége, a csudás Petőcz Zsuzsa volt.

Ahogy elindultunk, Marika hátraszólt:

– Persze, Buci! Majd itt fogsz nekünk horkolni!

– Na, ne mondd már nekünk Marika, hogy Tuskó szívószálon veszi a levegőt!

Az idő alatt már javában zakatolt Pásztor Józsi Pick Dámája, Csaba legendás ivója; s ha esett, ha fújt, még az aznapi hazai meccset követően is Tusi, mint Jolly Joker mindig ott tüsténkedett a pult mögött.

(Szűk négy évvel ezelőtt beszámoltunk róla: Szarvas Péter polgármester a város nevében megköszönte Tusi bácsinak az Előrénél leszolgált 52 esztendőt.)

Bő két évtizedig, úgy ebéd tájt – ha esett, ha fújt – a bringája kormányán, vázán, csomagtartóján egy-egy ebédhordóval karikázott a városban.

Minden fronton hozzátartozott Csabához.

 

Tusi bácsi

 

További programok »

FEL