Rendhagyó módon a szervezők beszélgetéssel nyitották meg az alkotóról szóló kiállítást. Az est kezdetén a művész lánya, Steigerwald Réka olvasta fel Garai Gábor Bizalom című versét.
Durkó Károly nyolcvanadik születésnapja alkalmából köszöntötte a festőt. Az évforduló kapcsán vetődött először fel, hogy egy életmű kiállítást rendezzenek Steigerwald István műveiből.
– Ahogy megismertem a művészt, rájöttem, hogy ez nem egy életmű kiállítás. Az, aki ilyen aktívan dolgozik, fest, gondolatai vannak a hétköznapi életről, a mindennapi világról és azt hol humorral, hol nyersen, de közli is a világgal, annak nem életmű kiállítása van, ez az esemény csak egy állomás – fogalmazott a moderátor.
A beszélgetés a művész gyerekkoránál vette fel a fonalat, amely nagyon nehéz időszak volt. A festő családja a kitelepítés elől Elekre szökött, amely azért ellentmondásos, mert Elekről sok svábot vittek el kényszermunkatáborokba.
– Eleken nagyon sok gazgdag sváb élt. Ott hamar befejeződött a kitelepítés, tudták, hogy kit kell keresni, kit lehet kifosztani, elvinni, majd a környék legszegényebb embereit telepítették a faluba. Gyulán nehezebben szedték össze a németeket, mert szórványban éltek – emlékezett vissza. A gyermek Steigerwald és családja egy félig kirabolt, sváb házba költözött. Az alkotó azt mondta, végsősoron sok szép emlék köti Elekhez, de sok rossz is.
1945 után, egy, az édesanyjával tett eleki séta után figyelt fel rá Marosi József tanár.
– Tetszik tudni, én egy vásott, rossz kölök voltam. Iszonyatosan rossz voltam, kezelhettelen. Engem el akartak vinni Békés-Tarhosra. Akkoriban jött létre a NÉKOSZ, a Népi Kollégum Országos Szövetsége, ahova a szegény családból származó, tehetséges gyerekeket gyűjtötték össze. Békés-Tarhos nekem olyan volt, mint a javítóintézet. Voltak közöttük nálam vásottabbak is, szegényebbek – idézte fel az alkotó, aki ezt követően Budapestre került és kőművestanuló lett.
Később az Ybl Miklós magasépítési technikumra vezetett az útja, ahol a tanulmányai alatt a Budai vár rekonstrukciójában is részt vett.
– Volt egy rajztanárunk, akinek egy bárónő volt a felesége. Magdni néni tanított engem énekelni, aki az Operaháznál volt korrepetítor. A rajzatnár, Sanyi bácsi nagyon okos ember volt, de a származása miatt nem taníthatott felsőfokon. Ő látta meg a rajzaimat és vitt a Dózsa György úton működő építők kultúrházába, ahova főiskolai tanárok jártak korrigálni. Engem Barcsay Jenő korrigált. Úgy csúfoltak, hogy "vonatfütty", mert olyan vékonyka gyerek voltam. Ezt kérdezte tőlem: mi van, maga vonatfütty, maga föstő akar lenni? Innen van a föstő szólásom, ahogy én a festőket nevezem – idézte fel az alkotó, majd hozzátette: a tanár roppant intelligens ember volt, bár amikor két-három vonalat belehúzott a rajzaiba, akkor az már Barcsay-alkotás volt.
A festészet mellett a művésznek más hobbija is akadt: a vitorlázás. Budaörsön volt akkoriban egy üzem, ott zajlott a magyar vitorlázó-repülés. Rubik Ernő tervezte abban az időben a legtöbb vitorlázó-gépet, valamint oktató is volt. A festészet és a vitorlázás mellett pedig még énekléssel is foglalkozott.
1957 februárjában egy diáktársa feljelentette azzal, hogy fegyvereket adott át neki. Emiatt letartóztatták, háromszor majdnem agyonverték. Az akkori hatalom képviselői megvárták, hogy nagykorú legyen – ez az ötvenes években nem jelentett jót, viszont a sors mégis úgy hozta, hogy Gyulára került.
– Egy év, kilenc hónapig voltam bent. Olyan komoly emberi drámákat láttam, hogy azt senkinek nem kívánom. Olyan emberrel kerültem egy cellába, akinek a kezén először azt hittem, hogy egy teniszütő van. Egy drótkör volt az ujjainál, be volt gipszelve a keze, az ujjai ki voltak kötve a dróthoz. Ez az ember a Zenakadémián hegedűtanár volt, és minden ujját eltörték, mert meg akarták tanítani hegedülni. Azt az emberi minőséget, ami akkor, ott volt, azt nem kívánom senkinek. Az a szomorú, hogy ilyenek ma is vannak – fogalmazott a festő.
A festő túlélte ezt az időszakot, Gyulán pedig találkozott Szabó Tiborral, akivel közösen kezdtek el zenélni a városban, méghozzá a Dübögőben – ez a korszak harminc évig tartott.
A nyomdában nyolc évig segédmunkásként dolgozott. Az akkori műszakvezető – látva a rajzait – tervezéssel is megbízta, de továbbra is segédmunkás bért kapott, a műszakvezető pedig a saját nevén adta el a rajzokat – amiért a jogdíjakat ő vehette fel.
Steigerwald én stítulusú alkotónak vallja magát, a békére és a harmóniára törekszik a képeiben, de az igazi életet is megörökíti. A festő elmondta: minden képe egy szubjektivizált élményből születik és mindent a két kezével, illetve a szívével csinál. Az extrémitásoktól távol tartja magát.
– Hetven éves koromban kezdtem el építkezni. Van egy műtermem, a legkisebb szoba, azt szerettem volna, hogy annak a műteremnek a falait kitágítva a világ hangulatát hozhassam el. A teremben van egy festőtállványom, egy polc, egy rajzasztal és a kavicsok, amelyek a szemvedélyeim. Az Ady-képen, amelyet jubileumra készítettem, a költő sírjáról való kavicsok vannak. Ahol csak jártam a világban, egy kavicsot hoztam magammal. Nekem mindig tele van kaviccsal a zsebem – árulta el a művész.
Steigerlwald István több mint ezer képet festett, amelyek a világ minden táján megtalálhatóak. Volt már kiállítása Budapesten, Debrecenben, Szentendrén, Salgótarjánban, a Miss World, valamint a Miss Universe szépségversenyeken és Gyulán is. Úgy lett országosan híres festő, hogy azt Gyulán nem is tudták róla.
A kiállítás 2020. március 29-ig tekinthető meg.
Galéria
-1024x576.jpg)
.jpg)
