– Hogy kerültél a klipbe?
– Egy felkérésnek tettem eleget.
– Na jó, nem volt nehéz kisakkozni, a kilencvenes évek végén a Győrben is fociztál. Nyilván összehaverkodtatok az Aurórával.
– Persze. Tehát kerestek egy átlagembert…
– Cöcöcö.
– …akiről a klip szól. Majd megkérdezték, hogy elvállalom-e? Én meg rábólintottam.
– És egy átlagember három csajszival jakuzzizik?
– Igen, látod.
– Tanultál színművészetet is?
– Á, ez semmi! Ez nem színészet. Ezt a három percet két és fél napig forgattuk.
– Hú.
– Minden jelenetet vagy hússzor vettünk fel. A klipet nem is az Auróra készítette, hanem egy profi stáb. És folyamatosan mondták, hogy most ilyen vagy olyan arcot vágjak, csináljam azt, hogy… nem volt olyan egyszerű!
– Ugyanúgy üvöltöztek veled, mint a nagy mozirendezők a filmekben?
– Nem, ilyesmi nem volt, de mondjuk, amikor a huszadik felvétel sem sikerült, akkor egy kicsit mérgesebben dirigáltak. Azt hittem egyszerű lesz: bohóckodok egy kicsit, de nem. Most már megértettem, hogy például Michael Jacksonnak miért kellett egy évig forgatnia egy klipet. Amúgy jó volt a hangulat, rengeteget hülyéskedtünk.
– Hogy ismerkedtél össze a zenekarral?
– Még amikor itt játszottam Csabán, a meccsekre mindig úgy mentem ki, hogy az Auróra kazettájával felpörgettem magam. Később, amikor az ETO-hoz igazoltunk, úgy voltam vele… itt vagyunk Győrben, nem igaz, hogy nem fogom megismerni őket. Ez idővel össze is jött, mert kiderült, hogy Pusztai Zoli, a szövegírójuk nagy ETO drukker. Az egyik alkalommal épp a Debrecennel játszottunk este hétkor, majd féltízkor pedig a Tankcsapda lépett fel, ahova természetesen átmentünk.
– Milyen jó kombó, hogy aznap játszottatok a Lokival, amikor a Tancsapás is Győrben zúzott.
– Ez teljesen véletlen volt. Elmentünk a koncertre, ahol ott volt az Auróra is, és elég hamar összehaverkodtunk. A másik szerencsés momentum, hogy a buszsofőrünknek – aki őket is sokszor fuvarozta – aznap volt a születésnapja. A hangverseny után meghívta a csapatot, és az Aurórát is a győrszentiváni házába – így csaptunk egy közös bulit. Elindult a barátság.
– Azt hallottam, hogy amikor egyszer az Auróra a csabai Sport2 krimóban lépett fel, csatlakoztál hozzájuk.
– Többször vokáloztam már velük.
– lyenkor befogod az egyik füled, hogy jobban halld magad?
– Hááát… én nem szoktam. Előtte azért kell inni egy kis bátorítót, mert az nem olyan egyszerű, hogy csak úgy kiállsz a színpadra. Az első közös muri akkor volt, amikor a Győr őszi bajnok volt, és a régi, legendás helyi művházban tolták… Az előadás úgy lett meghirdetve, hogy sztárvendégek is lesznek. Lement a koncert, de a közönség hiába várta a sztárokat, csak nem jöttek ki. Majd feloltották a világítás, fütty, ismét sötét és hárman a csapatból– Lakos Pali, Korsós Gyuri és én – kimentünk, és mezcsere történt. Mi odaadtuk a miénket, ők az aurórást. Azt követően elszabadult a pokol, mert rengeteg szurkoló szereti a rockzenét/rengeteg rajongó komálja a focit.
– A zöld-fehér mez nem égette a testedet?
– Nem… én nagyon jól éreztem magam ott is.
– Mondjuk ezt a sztorit ma, 20-25 évvel később már nem lehetne megcsinálni, hiszen az emberek azt sem tudják, hogy ki játszik a Csabában vagy épp a Győrben.
– Akkor közvetlenebb volt a viszony. Így utólag visszaemlékezve, Csabán is azért szerettek minket, mert mindig megálltunk mindenkivel beszélgetni az utcán. És amikor elmentünk Győrbe, ott is ugyanez volt: mindenkivel tudtunk egy-két szót beszélgetni, és ez jó volt. Még a mai napig is járunk vissza… Utoljára a Győrnek a 2013-14-es szezonban volt bajnokcsapata, de az emberek nem szerették őket, mert szinte mind külföldi volt, nem lehetett velük beszélgetni, másrészt sztárok voltak.
– A kilencvenes években a kézisekkel, a röpisekkel, illetve veletek is együtt buliztunk a városi presszókban.
– Szerintem nem voltunk felsőbbrendűbbek, mint az átlagemberek – és benne voltunk a mindennapjaikban. Például Galovicz Peti barátom mesélte, hogy amikor hétfőn dolgozni mentek, szerdáig megbeszélték az előző egész meccset, de már csütörtökön mindenki abban égett, hogy jön a szombati derbi. És jobban is ment a munka, mert volt egy jó csapata a városnak.
– Csütörtöktől-szombatig forrt a város. Pásztor Jóska Pick Dámában vagy háromszáz ember lejtett; majd szinte mindenki leesett a Narancsba.
– Bizony!
– A főszerep óta szétszednek a csajok?
– Ne-e-em! Hát nem. Ez semmi… amúgy, ha jobban megnézed a klipet, ez annyira a mai világról szól: az emberek rohannak, a család ellaposodik, de végülis a lényeg az, hogy mégis az a jó, ha együtt maradnak. Nem úgy, ahogy most működnek a dolgok. Manapság, ha van egy kis vita a házastársak közt, máris válnak… Ezt meg kellene oldani.
– A nagyapám mindig azt mondta, hogy annak idején ők sose mentek szerelőhöz, hanem mindet saját maguk megjavítottak.
– Ugye? Ez a mai világ arról szól, hogy tedd meg, használd el, dobd el, vegyél egy újat! Régen vettél egy faliórát, és ötven évig megvolt. Ez a klip is azt sugallja, hogy oldd meg a saját problémámat.
– A sikertől felbuzdulva tervezel valami hasonlót?
– Ez csak véletlen volt.
– Ki játszotta a társadat?
– Egy helyi dobos csajszi. A három lány pedig pesti modell volt. Nem is volt kevés bérük.
– Nem az a kérdés, hogy mennyi volt a gázsid, hanem, hogy elégedett voltál-e vele?
– Nekem? Nekem semmi!
– Mekkora szíved van!
– Nézd, előfordult, hogy egy pénteken Ausztriába készültünk, és Győrben elhúztuk az időt, majd felhívtam Vigit (Vígh László szólógitár, ének), hogy ott aludhatunk-e náluk? „Persze! Csak épp nem vagyunk Győrben, de tudod hol a kulcs”, mondta. És ez oda-vissza működik.