Elgondolkodtató ellentmondás, véli Szent-Györgyi Albert, hogy az ember élni akar, nem akarja a háborút, mégis, mintha képtelen lenne békében élni. Ennek okát abban látja, hogy „az ember, mint minden élőlény, arra kódolt, hogy egyedi életét védelmezze, és utódaival biztosítsa fajának fönnmaradását.” Élni akarása révén természetévé lesz az önzés, és az egész élő természethez hasonlóan, tőle sem idegen az agresszió, az ölés; „ő az állatvilág egyetlen tagja, aki nem szükségből öl, nem szükségből visel háborút”.
A történelemben tallózva az is szembetűnik, annak minden korszakára jellemző, hogy a háborúk és járványok együtt jártak. Nem ritkán a győzelem is attól függött, hogy melyik fél seregét sújtotta kevésbé a járvány, amely több emberéletet követelt, mint a háború. (Például a Rákóczi szabadságharcban 80 ezren, míg az akkor kitörő járványban 410 ezren haltak meg).
Európában i.u. 540-től dúlt az első nagy pestisjárvány, miután a globális éghajlatváltozás miatt a pestisbaktériummal fertőzött rágcsálók Kelet-Afrikából északra vándoroltak. A fekete halál a 14. században is megjelent, és hullámai a 17. században is felcsaptak, elpusztítva Európa népességének egyharmadát. A 18. században Magyarországon tízévente végigfutott 4-5 nagyobb járvány, tífusz, pestis, diftéria, himlő vagy vérhas. A kolera például két alkalommal, 1832-1833-ban és 1872-1873-ban okozott nagy pusztítást Magyarországon. A megbetegedettek száma mindkét időszakban meghaladta az 500 ezer főt, a halottak száma közel 400 ezer volt.
A járvány nem kímélte a humanizmus századának álmodott XX. századot sem: két világháború és egy világjárvány hullámai tépázták Európa népeit. Még tartott az első háború, amikor 1918-ban felbukkant az Amerikából a katonák által behurcolt, terjesztett -először Spanyolországban jegyzett-, nagyon virulens influenzatípus, a spanyolnátha, a század pandémiája. Magyarországon 1918 nyarán jelent meg, halálozási rátája decemberre elérte a 10%-ot. A pandémia a Föld lakosságának mintegy 20-40%-át betegítette meg, világszinten 25-50 millióan, Európában 2 millióan halhattak meg benne.
1945 után, a hidegháború jeges viharának éveit nem számítva, úgy látszott, a kontinensre beköszönt az „örök béke.” Noha a nagy háborúk kitörésének esélye minimalizálódott, Európa nem lett háborúmentes övezet. ( Gondoljunk csak a 90-es években dúló délszláv háborúra.)
A XXI. század elején, napjainkban, biztonságunkat ismét pandémia veszélyezteti. Az ember most nem emberrel, hanem egy láthatatlan ellenség, a Covid-vírus ellen csatázik. A harcban eddig már Európában közel kétmillióan, Magyarországon több, mint 10 ezren vesztették életüket. A háborúk voltaképpen az ember természet adta ösztönvilágának tobzódásai, a járványok pedig a természet láthatatlan organizmusainak önnön létezésükért, túlélésükért folytatott agressziója. Úgy látszik, a háborúkhoz hasonlóan a járványok emberi világunk örök kísérői, az ellenük való küzdelemnek soha nem lesz vége.
A globalizált világ jellemzői ( a népesség-mozgás, a migráció, az utazás stb.) jó táptalajai a járványoknak. Ezek, kiegészülve a klímaváltozás, a természeti katasztrófák drámai hatásaival, felkelthetik egy misztikus, alkonyba hanyatló civilizációtörténet vízióját. Noha a civilizációk eddigi története bővelkedett sorscsapásként megélt megpróbáltatásban, kínban, szenvedésben, népek pusztulásában, fajunk nem tűnt el a századokban, mert voltaképpen „arra kódolt, hogy egyedi életét védelmezze, és utódaival biztosítsa fajának fönnmaradását”.
A jelenleg dúló pandémia is megpróbáltatást jelent az emberiségnek: válság zilálja a gazdaságot, a társadalom szövetét és azok alrendszereit. A krízishelyzetet nem értelmezhetjük pusztán misztikus sorscsapásként. Vegyük inkább intő jelnek: eleddig valamit nem jól gondoltunk, csináltunk, és változtatnunk kell eddigi megszokott életünkön. Ha nem hagyjuk magunk mögött a haszonra, a gyűlöletre és a félelemre épített régi életünk sémáit, ha nem szövi át életünket bizalom, akkor változásra törekvésünk szükségképpen el fog akadni újabb tévutak között.
Dr. Szemenyei Sándor
