Majernyik Szimonetta a Nem mind arany, ami Férfi avagy kaland(or)ok nem kíméltek című első kötete idén megnyerte az Alex Kiadó borító versenyét, illetve október 18-án a Dugonics András Irodalmi Díjjal is kitüntették – Napló regény kategóriában első helyezést ért el a rangos jelöltek között.
A telefonos egyeztetésünk során azt hittem, hogy egy ezoterikussal beszélek – nyugodt, sötétbarna tónusú hangja lefelezte a pulzusomat.
Az csak hab volt a tortán, amikor a kozmetikus szalonjánál azt látom, hogy a békéscsabai négyemeletes panelház földszinti erkélyei közül egyedül nála nincs rács. Rácsodálkoztam. (Tegeződtünk.)
– Az egyik kedvenc íróm 51 évesen írta meg az első könyvét, szerinte mindenkinek 50 körül kellene elkezdeni írni, a megélt tapasztalatai alapján.
– Valóban, meg kell érni a gondolatoknak. Nyilván másképp gondolkodtam harmincévesen, mint most. Mindig jön valami, ami változtat a mentalitásomon, a gondolataimon. Minden bizonnyal később még bölcsebb leszek, másképp látom majd a világot.
– Nagyon klassz a cím. Saját kútfőből jött?
– Igen.
– Nem véded le?
– Gondolod, hogy ellopnák?
– Talán valami stand upos… Tudom, senki sem kérdezte még, de miért ír egy kozmetikus?
– Ma te vagy az első... 2018-ban, az akkor 11 éves Milán fiammal elmentünk nyaralni. Azt tudni kell, hogy munkamániás vagyok és végre lazíthattam, de talán már unatkoztam is egy kicsit. Így miden bizonnyal oxigénhiányos állapotba kerülvén megírtam az aznapi történéseket. Na és hova teszi fel az ember a sztorijait? Hát kiposztolja a Facebookra!
– Sorozatban gondolkodtál?
– Először egy rövid elmélkedést szántam megosztani, ráadásul telefonon pötyögtem be a szöveget. De még aznap érkeztek a visszajelzések, hogy „Hú de jó! Hú de jó! Hú de jó!”. Így a következő napokat is megírtam.
– Miről szóltak?
– Az aznapi élményekről. Például milyen érzés az, amikor egyedülálló anyaként azt látod, hogy a körülötted lévő nők nagyon jól érzik magukat a párjukkal, akik olyanok, akár a Disney hercegek. Én pedig szingli anyuka üzemmódban élem meg a nyaralás pillanatait.
– Könnyen jött az írás?
– Igen, mert kedvtelésből csináltam.
– A sikerektől felbuzdulva arra jutottál, hogy mi lenne, ha a sztrorijaid egy könyv formájában is megjelennének? Majd elkezdődött a kilincselés a kiadóknál?
– Nem. Az élet másképp rendezte a szálakat. Egy céges úton egy nagyon szimpatikus hölgy csüccsent le mellém a buszban, majd egyszer csak azt mondta lazán: „Te, írjál már egy könyvet! Majd én megszerkesztem.” Ez nekem akkor még nagyon távolinak tűnt. Akár egy álom.
– Ő volt a… ?
– A leendő grafikusom, Muszkáné Hencz Niki.
– Ha nem ismerted, honnan tudott a posztjaidról?
– Mert a cégben egy csoportban voltunk, látásból ismertük egymást, így olvasta a posztjaimat. Azt követően Niki egyik író barátja, Kincses Zoltán is elolvasta, majd véleményezte a történeteimet és bátorított az írásra. Akkor kezdtem el hinni benne.
– Akkor mégiscsak kerestetek egy kiadót.
– Nem. Kizárólag magánkiadásban jelent meg, így azonban nem a könyvesboltok polcain láthatod, hanem a szimosztorik.hu oldalon rendelhető meg.
– Nem rossz, hogy nem vagy kint a polcokon?
– Néha érzem csak a hátrányát. Viszont így független vagyok. És nem kötelez senki, hogy mikor írom meg a folytatást. Mert tudom magamról, hogy amolyan Pató Pálné vagyok. Nekem ez a fontos, hogy nincs rajtam nyomás, így megmarad a könnyed, laza stílus.
– Szerintem is sok, ha egy író évente jelentet meg egy könyvet.
– Nagyon sokan kérdik, hogy mikor jön a folytatás. Amúgy ez egy olyan könyv, hogy megírni viszonylag hosszú, de egy-két nap alatt el lehet olvasni.
– Ez jó?
– Valahol jó, mert amikor az emberek olvassák, akkor kikapcsolódnak, nevetnek. „Letehetetlen!”, hallom sokszor vissza. Alapvetően a szórakoztatás volt a célom. Tavaly karácsonykor jelent meg, amikor a pandémia miatt mindenki szomorú volt. Nekem fontos a jókedv. A vendégeimet is szeretem megnevettetni.
– Egy kicsit húzzuk vissza a kurzort a cikk elejéhez. A könyv a 2018-as nyaralásról szól?
– Pontosabban a ’18-asról, a ’19-esről és a ’20-asról. Illetve egy nagy adag lelki utazással, dilemmákkal is szembenézhet az olvasó.
– Hogy fonod össze a vakációkat?
– A könyvben van egy időcsavar. Mivel a címben benne van a kaland(or)ok szó; ez úgy teljesedik ki, hogy az egyik rész a válás utáni szakaszról, majd a túlélésről, illetve a netes randizásról szól. Majd megelégelem a kalandorokat és kalandokra cserélem le őket, elkezdek utazgatni. A valóságban azonban ez nem ilyen kötötten történt.
– Több díjat is kapott a könyv… De miképp került a képbe, ha nem vagy benne a kvázi irodalmi vérkeringésben?
– Korábban egy mesekönyvíró hölgy rám írt a munkája kapcsán, hogy „Ha tetszett a könyvem, akkor szavazz itt!”. Innen jött az ötlet: én is kiposztoltam a könyvemet és ugyanezt írtam alá. De egyáltalán nem hittem, hogy nyerni fogok. Noha azt láttam, hogy a Facebookon végig én vezettem, de mivel több fórumon lehetett szavazni, ezért nem tudhattam a pontos állást. Hónapok teltek el. Majd egyszer csak azt látom, hogy benne vagyok a TOP 30-ban, azt követően lehozták a TOP 10-et. „Húúú!!!!”, akkor már nagyon örültem!
– Végül a TOP 1-et. Könnyen feldolgoztad?
– Online közvetítésben történt az eredményhirdetés. Iszonyatos izgalom volt. Egyre csak fogytak a nevek… Végül az enyém maradt. Ekkor sikítottam egy óriásit, utólag is bocsánatot kérek a szomszédoktól!
– Nem magyarázkodtál? Mármint mennyire érezted valósnak?
– Először tényleg azt éreztem, hogy „Jaj, ezt én nem érdemlem meg!”. Majd rájöttem, hogy meg kell találnom a nagyképűség és a realitás között a köztes utat. Először arra gondoltam, hogy a barátaim, az ismerőseim szavaztak rám. De mikor megláttam a tízezres összesítést, akkor már azt mondtam, hogy „Úristen, akkor mégis értékelik, amit csinálok!”. Tehát, ha a külső visszajelzések alapján is sikered van, akkor érzed úgy, hogy csak van értelme a munkádnak.
– Bombáznak a kereskedelmi tévék?
– A nagyok még nem, de Niki mindig mondja, hogy megyünk majd a Retyikülbe, tudod, a Ridikülbe.
– Váltáson nem gondolkodtál meg? Noha úgy tudom, hazánkban kábé három ember él az írásból. Szóval, olvastam valahol, hogy egy fogorvos 40 éves korában otthagyta a rendelőt és levendulakertész lett. Állítólag sokkal kiegyensúlyozottabban él.
– Fura dolog ez a váltás. Én is azt hittem, hogy világéletemben csak kozmetikusként fogok dolgozni. Épp a spanyol tengerparton jutott az eszembe, amikor meglendítették a könyv gondolatát, hogy miért ne élhetnék így? Mindennap a tengert látnám és egy étteremben írnék... De hiányzott a bátorság és hazajöttem.
– Jó, de a családodnak mit mondtál volna?
– Egyszer élsz, és ha ez a vágyad... Az ember sokszor röghöz kötött, pedig bátorság kell a boldogsághoz.
– Akkor most a csabai Élővíz-csatorna partján írod a következőt.
– Valószínűleg. Még nem kezdtem el, pedig sztori van bőven.
– Például?
– Nem tudok főzni, ezért egy szakácskönyvre gondoltam.
