Marcsi három: az 1992-es barcelonai (12. hely), az 1996-os atlantai (9. hely) és a 2000-es sydneyi (18. hely), míg Sanyi négy: a 1988-as szöuli (21. hely) és szintén a barcelonai (8. hely), az atlantain (13. hely) és a sydneyi (29. hely) olimpián vett részt.
– A legtöbb gyalogló futóként kezdi.
Marcsi: Ahogy mi is… Még csak másfél éve voltam igazolt futó az Előrénél, amikor szólt Tóth Sanyi, az edzőm, hogy be kellene szállnom a csapat. Majd Hrabovszki Évi szlovák gimis osztálytársam – aki akkor már gyalogló volt – az egyik tesiórán megmutatta, hogy mi a pontos technika, és rögtön ráálltam.
Sanyi: Én középtávfutóként kezdtem, majd egyszer, egy sérülés miatt tagot kerestek a gyaloglócsapatba. Az edzőm, Jakabos Péter – aki Jakabos Zsuzsi úszó édesapja – egy szerdai napon szólt, hogy „Sanyi, a hétvégén gyalogolni kellene húsz kilométert a bajnokságon. Ne foglalkozz vele, hogy nem megy, az a lényeg, hogy érj a célba, van állóképességed, a 20 kilométer simán meglesz!”.
– Az még biciklivel is sok.
Sanyi: Már rögtön harmadik lettem.
– A 88-as, szöuli olimpián olyan világsztárok, mint Ben Johnson és Carl Lewis is jelen voltak. Milyen érzés volt látni őket?
Sanyi: A 100 méteres döntőt élőben láttam; félelmetes volt. Szinte fogni lehetett az energiát a levegőben. Amikor elfutottak mellettünk, megcsapott a szelük, akkora sebességgel futottak.
– A magyar versenyző ötödik lett.
Sanyi: Igen, Kovács Attila.
– Kinek szurkoltál?
Sanyi: Nyilván Attilának, amúgy Lewisnak.
– Mindig van egy olyan időszak, amikor valamelyik sport beég a tudatba.
Sanyi: Akkor főleg azért, mert Carl Lewis verhetetlen volt, olyan volt, mint egy félisten; sprinter létére távolugrásban is nyert.
– 1992-ben, Barcelonában már együtt voltatok. Az már szebb volt neked?
Sanyi: Igen! (őszintén; Marcsi nevet)
Marcsi: A „tökéletes páros” – a sportban is.
Sanyi: Már férj-feleségként voltunk kint.
Marcsi: Mint Urbanik házaspár. De már 89-ben megszűnt a nevem.
– Urbanik Sándorné.
Marcsi: Nem-nem. Urbanikné Rosza Mária!
– Barcelonában Sanyi szerepelt jobban, míg Atlantában te. Megesett, hogy emiatt ugrattak benneteket?
Marcsi: A szövetségnél mindig azt kérdezték, hogy „vajon ebben az évben ki lesz a jobb?”. Ráadásul az egyik évben Sanyi, a másikban én domborítottam jobban. Miközben közel 20 éven keresztül mindig benne voltunk a TOP20-ban.
– Milyen élményeitek volt Atlantában?
Marcsi: Az olimpiai faluban Dottó vonatok vittek minket ide-oda. Az egyik alkalommal nem fértem fel, majd Kokó (Kovács István bokszoló, harmatsúlyban olimpiai bajnok lett Atlantában – S. T.) leszólt: „Gyere, pattanj az ölembe!”.
– Csú!
Marcsi: A mai napig kiráz a hideg. De ez így van, ha bármelyik olimpikonnal találkozom.
Sanyi: Darnyi Tamás akkor már csak meghívott vendégként érkezett Atlantába. Amikor leszállt a gépünk, azonnal körbevették az újságírók, mint egy rocksztárt. Külföldön sokkal nagyobb nimbusza volt, mint Magyarországon.
– Milyen volt Sydney?
Marcsi: Lehet szidni? Hááát… az akklimatizáció az egy külön történet.
Sanyi: Az akklimatizációt a szakirodalom „lövi be”, hogy ahány óra az időeltolódás, annyi nap kell az átálláshoz. Sydneyben minimum 10 napnak kell eltelnie ahhoz, hogy a bioritmusod át tudjon állni.
Marcsi: Pont a tizedik napon volt mindkettőnk versenye. Aznap volt az akklimatizáció második hulláma. Olyankor hiába vagy jó a fejben, ha nem követ a tested. Ráadásul előtte olyan edzéseket csináltam, hogy Urbán Ákos, a gyaloglók vezetőedzője azt mondta, hogy „Te jóisten, mint fogsz itt csinálni?”. És a nagy semmit…
Egyébként a 92-es, barceloniai olimpiának az volt az érdekessége, hogy a befutó a stadionban volt, és amikor beértél a célegyenesbe – teljesen mindegy, hogy hányadiknak – akkora hangorkán fogadott, hogy azt addig el sem tudtuk képzelni. Míg manapság kizárólag az országúton zajlik a gyaloglás.
Ráadásul Barcelonában egy olyan szállodában voltunk, amelynek a tején egy nyitott terasz volt – mindig ott pihentünk. Amikor pedig már leversenyeztünk, az öttusázó Mizsér Attila hozta a gitárját, és lementünk a tengerpartra. Most pedig a vírus miatt a másik szobájába sem lehetett átmenni.
– Sydney után szögre akasztottátok a cipőket?
Marcsi: Mivel nem sikerült, a roló lement. Nekem az fájt a legjobban, hogy tisztességesen akartuk befejezni a sportolást. Sosem az volt, hogy túl akartunk élni egy versenyt, hanem hogy minél jobb eredménnyel akartunk versenyezni. A legrosszabb esetben 18-odikok voltunk. Szöulban húsz kilométeren Sanya még sokadik lett.
Sanyi: Majd két nap múlva elindult az 50-en, és benne volt az ötben.
Marcsi: Sajnos a cél előtt öt kilométerrel begörcsölt a lába, és be akarták húzni a többiek a célba, hogy ne adja fel.
Sanyi: 45 kilométer környékén elkezdett görcsölni a lábam, és a rutintalanság hozta elő bennem, hogy megálltam, lehajoltam, és abban a pillanatban az egész testem görcsbe rándult.
Marcsi: Manapság már annyira felpörgött az olimpia, de régebben egy jó sportoló két-három olimpiaciklust végig tudott versenyezni. Ez most gyakorlatilag lement egyre.
Sanyi: Ez sportág-függő, de az atlétikában nagyon jönnek előre a fiatalok. Most is egy U18-as lett a férfi felnőtt mezőnyben negyedik.
– Te edző vagy az atlétáknál, Sanyi pedig üzletember.
Marcsi: Pedig máig él benne a sport, mindig ő akar lenni a legjobb – tök mindegy, hogy milyen céghez kerül, mindig benne van a versenyszellem.
Sanyi: Leginkább a fair play kísér végig.
