Miután kései jegyvásárlóként már csak a leghátsó – igaz, magasabban fekvő – sorban jutottam helyhez, ezért a pódiumra és a publikumra egyaránt ráláttam. Az ifjú „előzenekar”, Fehér Boldizsár is nagyjából a társas kapcsolatokat járta körül, Kovács András Péter pedig az aktuális, Idővel c. estjét hozta el Békéscsabára, mely, nem meglepő módon, az öregedésről, az ennek kapcsán felmerülő problémákról, a generációk közötti szakadékokról és a tudás átadásáról szólt.
Fehér Boldizsár (Fotó: Somogyi Martin/Csabagyöngye Kulturális Központ)
KAP mindig is a családi élet krónikása volt. Aki ismeri, tudja, hogy a humorista nem kerüli ki a mély vizet: traumákat hoz a felszínre, és miközben egyrészt neki is érezhetően elcsuklik a hangja egy-egy emlék kapcsán, rendesen megcsavarja a közönség szívét is. (Személy szerint többek között ezért tartom – Bödőcs Tibor és Hadházi László mellett – az egyik legkiemelkedőbb hazai humoristának.) KAP ugyanis megengedi a csend lehetőségét, és meg is teremti azt. Tökéletesen megágyaz a nagy röhögéseknek, hosszan építi a feszültséget, vissza-visszatér egy-egy elejtett félmondathoz, mi pedig kapcsolunk: működik az aha-élmény. De ennél is nagyobb bravúr, amikor egy stand-upos olyan módon nyílik meg a hallgatóság előtt, hogy szinte teljesen transzparenssé válik – pont, mint az anyuka által leheletvékonyra szelt téliszalámi.
Így jutottunk el a negyvenes férfiaknál már gyakran elmerülő szemüvegkérdéstől az elhagyott Darth Vader figurán át a traumatikus, jugoszláv csónaktúráig, majd a pontig, ahol szülő és gyermek először nem, majd mégis megérti egymást. Hullámvasút, de nem az olcsó, vidámparki értelemben. Ki ne szánná meg a Duna partján kavicsot rugdaló kisfiút, akinek az apukája egy napra eltűnt „tankolni”? És ki ne szánná meg a férjet, akinek meg kellett tanulni az örök igazságot: „az arany nem sárga, az ezüst nem szürke, de aranyat ezüsttel nem veszünk fel, mert a sárga üti a szürkét!”
Fotó: Somogyi Martin/Csabagyöngye Kulturális Központ
És közben nézem a közönséget is. Mellettem kora hatvanas házaspár, a másik oldalon fiatal szerelmesek, előttem huszonéves srácok-lányok, előttük „tisztes, őszes halántékkal” öregúr szorongatja a felesége télikabátját. (A legelső sorban egy kistini ikerpár is helyet foglalt, ők meg is lettek szólítva.) Ott ült szinte minden generáció és hallgattuk a saját mesénket, KAP szemüvegén keresztül. És miközben a humorista egy szintén traumatikus esemény kapcsán felfedi, miért lépett erre a pályára (röviden: hogy ő döntse el, mikor ki nevessen és mikor legyen csend), mi is megyünk vele. És megengedjük magunknak a csendet, melyben akár a laktózérzékenyekből kiszabaduló szellentést is hallani lehetett volna...
Komédia = tragédia + idő (ha minden igaz, Mark Twain mondotta), mi pedig, jó esetben, idővel elkezdjük máshogy látni tragédiánkat, traumáinkat, és, szintén jó esetben, megtörténik a katarzis, azaz a megtisztulás. Ugyanis, mondja KAP, ha a tíz évvel ezelőtti önmagadra nem úgy gondolsz, hogy „Te jó ég, mekkora hülye voltam!”, akkor sajnos még mindig hülye vagy.
De, ahogyan Gandalf mondta Frodónak, „Nekünk arról kell döntenünk, mihez kezdjünk az idővel, amely megadatik.”
Fotó: Somogyi Martin/Csabagyöngye Kulturális Központ
