– Európában hamarabb jelent meg a koronavírus, mint Amerikában. De te már az első magyarországi híreknél jelezted, hogy nagyon vigyázzunk mamára. (Édesanyám, Petra apai nagymamája.)
– Igen, mert sok ázsiai iskolatársam van, akik már előtte mesélték, hogy náluk, otthon mi történik. Utána nagyon sokat olvastam róla, és egyre jobban kezdtem aggódni.
– Miképp reagáltak az amerikaiak először a vírusra?
– Eleinte ott sem vették komolyan, akárcsak Magyarországon. De miután az iskolák áttértek az online-oktatásra – egy héttel korábban, mint hazánkban –, illetve leállt a March Madness, azaz az egyetemi kosárbajnokság, akkor jöttek rá, hogy nagy a baj.
– Ennyire sportközpontú az ország?
– Főleg a karosszékből. Imádják a show-t. Tulajdonképpen akkor tört ki a pánik. Egyik napról a másikra, se perc alatt kifosztották a boltokat. Ám a Maradj otthon! kampány az USA-ban hamarabb kezdődött. Ráadásul sokkal többet tesztelnek, mint itt.
– Volt a közeledben, aki elkapta a fertőzést?
– Egy másik, rivális egyetemen hamarabb mondták le az edzéseket (Petra teniszezik), mert a campusukon voltak fertőzöttek; emiatt egy kicsit féltünk is, mert játszottunk ellenük. De szerencsére nem kaptuk meg.
– Tudom, hogy a szüleid nagy dilemmában voltak: maradj kint/gyere haza…
– Először úgy volt, hogy áprilisig tart a távoktatás, majd kitolták azt az egész szemeszter végéig. Az átállás egyébként nem járt nehézségekkel, mert már régóta online-felületen dolgozunk. A kollégiumomból azonban mindenki hazament, így egyedül maradtam – ezért döntöttünk úgy, hogy én is hazajövök.
– Sima volt a visszaút?
– Los Angelesben a taxi már nem működött, így megkértem az edzőmet, hogy vigyen ki a reptérre. Onnan zökkenőmentesen zajlott minden, mert konkrétan senki nem volt a repülőtereken, amelyek egyébként nagyon tiszták voltak. Mondjuk a londoni átszállásnál egy kicsit furcsállottam, hogy néhány brit lány haspólóban flangál; illetve rengeteg 65 év körüli ember repült Londonból haza.
Ferihegyen viszont nem a főépületnél tettek le, hanem távolabb, és nem jött elénk a kisbusz, mint általában. Így gyalog mentünk az épületbe, ahol a biztonságiak, a reptéri dolgozók szinte kiabáltak, hogy „Két méterre álljanak egymástól!”. Közben osztogatták az ingyen maszkokat, ami nagyon meglepett, mert kint nem lehetett kapni.
– Itt sem.
– Azt követően megmérték a lázam, majd felírták az adataimat, és megkaptam a piros papírt, amit kitettem az ajtóra.
– Hogy érzed magad újra itthon?
– Jól! Szerinte semmi bajom nincs; ráadásul mindig mindenre odafigyeltem: folyamatosan mindent fertőtlenítettem, mindig volt rajtam maszk és kesztyű is. Csak annyi a bajom, hogy a jövő héten épp tavaszi szünet lesz, így még órám sem lesz.
– Majd ismételsz. És ha letelik az a két hét, tied lesz a világ!
– Végre hazamehetek a többiekhez.
– Még nem is találkoztatok?
– Nem, taxival jöttem. A kulcs a lábtörlő alatt volt (nevet). Persze telefon, skype-on stb. kommunikálunk. Nekem amúgy abban baromi nagy szerencsém van, hogy itt lehetek egy üres lakásban, így biztos, hogy nem fertőzök meg senkit. Előtte Réka húgom bevásárolt nekem: tele a hűtő, a fürdőszoba. De mi van azokkal, akik ugyan házi karanténban vannak, de nem tudják megoldani a bevásárlást?
