Ónodi Henrietta szerint sokat változott a torna

 Ónodi Henrietta húsz éve az Egyesült Államokban él. A háromgyerekes édesanya férje orvosi rendelőjében asszisztensként dolgozik. 

A magyar női torna csillaga a békéscsabai Ónodi Henrietta, aki lassan húsz éve családjával az Egyesült Államokban él. Az Unyatyinszky házaspár tanítványa nem csak szépségével tűnt ki a nemzetközi mezőnyből, világ- és Európa-bajnokként az 1992-es barcelonai olimpián ugrásban arany-, talajon ezüstérmes lett. A háromgyerekes édesanya férje orvosi rendelőjében asszisztensként dolgozik – írja a Magyar Hírlap.

– Nem készül visszatérni a tornacsarnokba, hiszen az üzbég Oksana Chusovitina, aki szintén 1992-ben lett olimpiai bajnok, kvótát szerzett, és a hetedik olimpiáján indulhat Rióban? 

– Nem, ez eszembe sem jutott. Nagyon távol kerültem már a tornától. Viszont fantasztikusnak tartom, hogy Chuso, ahogy mi becéztük Oksanát, még mindig versenyez, ráadásul ilyen magas szinten. Mindenképpen egyedülálló és tiszteletre méltó, hogy negyvenévesen is indulni akart olimpián. Nagyon szurkolok neki. 

– Mennyiben változott meg a női torna, amiben a hetvenes-nyolcvanas csak tinédzserek értek el sikereket? Ön például tizenöt évesen már felnőtt Európa-bajnokságon aranyérmes lett felemás korláton. 

– Három dolgot tudnék kiemelni. Az egyik a pontozás, hiszen ma már nem a tízes rendszer alapján pontoznak. A másik az akrobatikus elemek előretörése, a harmadik pedig a kötelező gyakorlatok hiánya. Mindenféleképpen az akrobatika dominál a gyakorlatokban, talajon például négy, komoly akrobatikus sor nélkül már senki nem áll ki egy versenyen. Azt hiszem, az életkor ma is szerepet játszik, mert a világversenyeken a fia­talabb versenyzők a sikeresebbek. Viszont több húsz év feletti tornászt is láthatunk, aki érettebben, magabiztosabban mutatja be a gyakorlatait. Persze ne felejtsük el, hogy húsz éve az atlantai olimpián négy rutinos tornász indult a magyar csapatban, amely kilencedik lett.

– Sok minden változott a sportágban, de a békéscsabai műhely eredményessége állandó. Távolról nézve és visszaemlékezve: mi a csabai siker titka? 

– Szülővárosomban komoly hagyományai vannak a tornának, hiszen a klubunk már több mint ötvenéves. Komoly, elkötelezett, céltudatos szakmai munka folyik, ma már kiépített iskolai rendszerben, ami egyedülálló Magyarországon. Korábban is és most is a fiatalabb generáció példaképként követheti a vele együtt edző idősebb generáció munkáját. S döntő, hogy kiváló, nemzetközi szintű edzői gárda dolgozik a klubnál. 

– Mit gondol, ha nem Békéscsabán születik, akkor is felállhatott volna az olimpiai dobogó tetejére? 

– Fogalmam sincs, akkor mi lett volna. Mindenféleképpen előnyt jelentett, hogy minden helyben volt, a család, az iskola, a tornaterem. Minden adott volt a sikerhez, így nekem csak rengeteg edzést kellett végeznem. 

– Tizennyolc évesen jutott a csúcsra, a román Lavinia Milosovici-csel holtversenyben nyert ugrásban aranyérmet a barcelonai olim­pián. Arra viszont már kevesen emlékeznek, hogy talajon is második lett, összetettben pedig nyolcadik. 

– Visszanézve úgy látom, hogy hosszú, rögös, de végül mégis eredményes út vezetett az olimpiai dobogóhoz. Barcelonában a csapatunk is fantasztikus volt, nagyon összetartó, szurkoltunk egymásnak is, és ez meg is látszott az eredményeinken. Az biztos, hogy az előttem tornázó csapattársaim jó gyakorlatai nyugtatólag hatottak rám, enélkül valószínűleg az én eredményem sem lett volna ilyen kiemelkedő, ezért sokat köszönhetek nekik is. 

– Visszavonulása óta, lassan húsz éve, az Egyesült Államokban él. Mikor és hogyan ismerkedett meg az öttusázó Jim Haleyvel, aki a férje lett? 

– Huszonkét éve, 1994 januárjában utaztam Texasba, s elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat. Ott ismerkedtem meg Jimmel, aki az amerikai öttusa-válogatott tagja volt, s San Antonióban készült fel a versenyekre. Haverok lettünk, az igaz, szerelem csak sokkal később, 2002-ben lett a kapcsolatunkból, és 2003 nyarán házasodtunk össze. 

– Hogyan kerültek Floridába, Lake Citybe? 

– Férjem idevalósi, a családja nagy része a mai napig itt él. Lake City kisváros, úgy gondoltuk, jobb, ha a gyerkőcök itt nőnek fel, nem egy nagyvárosban. 

– Békéscsabán felnőve, hogyan tudta megszokni az amerikai életformát? 

– Mivel már fiatalon rengeteget utaztam, sokat voltam távol Csabától, ezért viszonylag könnyen megszoktam az itteni életmódot. Ráadásul nagyon könnyen tudok bármiféle környezethez igazodni, alkalmazkodni, így ez sem okozott gondot.

– Úgy tudom, három gyermekük van: Annabella, Sebastian és Christian. Gondolom, nem unalmas az élete. 

– Nem bizony, de az életem legjobb, legszebb, legnagyobb kihívása édesanyának lenni. Három gyerek, három különböző természettel. Fantasztikus látni, ahogy fejlődnek, ahogy a saját személyiségük alakul. Imádom minden percét az anyaságnak. 

– Mivel foglakozik a három gyerek nevelése mellett?

– Amerikában nincs gyed, ezért hát a gyerekek mellett a férjem rendelőjében dolgozom. Jim kiropraktikus, vagyis a csontkovácshoz hasonlítható gyógyító ember. Amerikában a kiropraktika egyetemi diplomához kötött szakma. Jim a betegeket kezeli, én a papírmunkát végzem: betegfelvételt, számlázást, könyvelést. 

– A gyerekek közül ki követi az anyja vagy az apja példáját a sportban? 

– A nagylányom, Annabella táncol, Christian fiam pedig futni szeret. A legkisebb, Sebastian még csak ötéves, ő még nem választott sportágat. Fontosnak tartjuk a sportot, a mozgást, de a versenysportot nem erőltetjük a gyerekeknél. Természetesen, ha úgy döntenek, hogy komolyan akarják űzni kiválasztott sportágukat, abban maximálisan támogatni fogjuk őket. 

– Mikor járt utoljára Békéscsabán? 

– Néhány éve. Reméljük, hamarosan megint tudunk majd menni. Három gyerekkel azonban nem olyan könnyű nekivágni ilyen hosszú útnak. 

– Május 22-én lesz negyvenkét éves. Mit kíván magának és a családjának a következő évtizedekre? 

– Elsősorban egészséget. Mert ha az megvan, akkor a többit megoldjuk. Ja, és a magyar tornának, egyáltalán, a magyar sportnak és a magyaroknak mindenütt sok-sok sikert!

Forrás: Magyar Hírlap

Megosztás:

Címke: ,