László István 50 éven keresztül eredményesen tevékenykedett a város oktatásában, sportéletében. Ismert és tisztelt személyiség volt Békéscsabán. Szemenyei Sándor nyugalmazott igazgató emlékezik elhunyt kollégájára.
"A végtisztesség óráján úgy éreztem, László István nyugalmazott igazgató úr hamvaival létidőmnek az a tartománya is sírba száll, amellyel életében hozzá kapcsolódtam. 1963-ban lépett be az életembe a város szélén lévő Vandháti úti diákotthon vezetőjeként. A szegényes épület falai között, ahol diák éveink szép órái teltek , úgyszólván, néhány esztendő alatt a semmiből teremtett otthont. Második atyánk volt ő; áradó szeretetével, bölcsességével elűzte a szülői háztól való elválásunk keserveit.
Pista bácsinak hívtuk. Nem állt a szánkra az igazgató úr megszólítás! A szülők, fiatal kollégái, ismerősei is így nevezték. Ő nem ágált ellene: bizonyára érezte, mennyi tisztelet ringott a megszólításban! Mosolygós, kékeszöld szeme, barna bőre, ízes beszéde és az oly’ sajátos szóismétlései különös kisugárzást adtak személyiségének. Varázsának igazi titka azonban, nemcsak nyílt tekintetéből, örök derűjéből eredt - azok csupán tükrei voltak lelke kincseinek!
László István - Márai szavaival - az ember volt, akinek mindenhez köze volt, ami az emberrel kapcsolatos. Oktatott, nevelt, közösségeket szervezett s irányított. Otthonosan mozgott a kollégiumi-, az iskolai életben, a tudományos szervezetekben, a sportklubok világában. Zsigereiben volt a mások segítése, az emberszeretet, amely rendre jóakaratban nyert végkifejletet.
Mint a világra nyitott embereknek általában, az ő élmény forrásai is gazdagok voltak. A vele megesett történésekről szőtt anekdotáit különös hevület s derű járta át. Lobbanékony ember volt, kiváltképp’, ha igazságérzetét a rosszindulat tette próbára! Ha harag is gyúlt lelkében ilyenkor, a megbocsátás és a felebaráti szeretet kioltotta azt hamarjában!
Az út, amelyen a Nyírség szélén fekvő kis falucskából, Mérkről útra kelt, 2016 karácsonyán a „végtelen tér örök csöndjébe” tért. László István igazgató úr emberségben, tudásban ékes életének tüneményei azonban tovább élnek: akik tiszteltük, szerettük őt, hordozni fogjuk múltjának emlékeit, különösen azokat, amelyek –Istennek hála! - közösek voltak a miénkkel . Hála ezekért az emlékekért! Hála egy olyan ember barátságáért, aki közel nyolcvanhat évig tartó földi útján - Hankiss Elemér szavaival szólva-: „…egy pillanatra sem hagyta, hogy önhibájából a világ rosszabb állapotba legyen, mint amikor beleszületett” - zárja sorait Szemenyei Sándor.
