A címadó mondat már-már átvette a vezetést az eddigi vezérkommenttől ("És te mit tettél le az asztalra?"), s ez mindenképpen komoly társadalmi folyamatokra világít rá. A kritikát élből elutasító, "mert csak"-alapon működő kommenthuszárkodás egy újabb lövészárkot töltött meg a megokolt, tényszerű vélemények hulláival, hogy barokkos túlzások nélkül fejezzem ki magam. Legalábbis messziről így tűnhet.
Én (és házam népe) a tavaszi első hullám alatt is komolyan vettem a maszkviselést, a kézfertőtlenítést, a másfél métert (ahol lehetett), sőt: az utakat róva még a követési távolságra is jobban odafigyeltem. (Az ilyen gyenge poénok akkor még jobban csúsztak.) A legtöbben egyébként hasonlóan tettek, ezért is úsztuk meg viszonylag jól a tavaszt és élhettünk meg egy egészen eseménytelen nyarat. És bár tudtuk, hogy lesz második hullám, mégsem hittük. Most itt van és iszonyatos számokat produkálunk. A "számok" persze bagatellizálás: így nevezzük a fertőzötteket és azokat, akik sajnos belehaltak a fertőzésbe. Tehát emberéletekről van szó és itt jön be az a mondat, amit kommentként annyiszor olvastam, és mindannyiszor megemelkedett tőle a vérnyomásom.
Egy hónappal ezelőtt én magam is megbetegedtem. Az egyik éjszaka arra ébredtem, hogy ráz a hideg: az ismerős láz jelentkezett. Egy nap múlva köhögni kezdtem (száraz kaholás), úgy, hogy beszélni sem nagyon tudtam tőle. Ezzel egy időben hányás és hasmenés, majd a betegség negyedik napján megérkezett a fulladás is. Soha korábban nem tapasztaltam ilyet, a feleségem utólag azt mondta, hogy azt hitte, ott maradok. Ezt követően nagyjából három napon át a tüdőkapacitásomnak csupán a felét tudtam használni. A tesztem – nem meglepő módon – pozitív lett. Nagyjából egy hétig lábadoztam, amíg minden tünetem teljesen megszűnt. Érdekes módon a szaglás és az ízlelés (az ízlés most más kérdés) megmaradt. Nálam így jelentkezett tehát a koronavírus, másnál enyhébben vagy alig, megint másnál sokkal súlyosabban. És bár korábban, a megbetegedésem előtt is komolyan vettem a járványt, most – különösen, hogy közben a kisfiunk is megszületett – még inkább, hisz első kézből tudom, mit is jelent "koronásnak" lenni.
Ugyanezért dühít és késztetne azonnali válaszra bármikor a mondat, miszerint "nem veszek maszkot, mert csak betegebb leszek". Egyrészt, minél betegebb? A már meglévő betegségnél? Mert az sajnos tény, hogy Magyarországon rengetegen rendelkeznek valamilyen krónikus betegséggel. De hogy attól lennénk betegek, mert itt-ott maszkot kell hordani, az még a szigorításokkal együtt sem állja meg a helyét. Nem a maszk tesz minket beteggé, neadjisten betegebbé, hanem az ebben a helyzetben tanúsított ignorancia. Angolul van erre egy kiváló kifejezés: mouthbreather. Vagyis szájon át lélegző/oktalan ember. (Drága, megboldogult anyai nagyapám szerint az az illető, aki a fogával vakaródzik.) Egyébként is rendkívül fontos, hogy orron át vegyünk levegőt, ebben a helyzetben meg különösen. Nem vitatom, a maszkviselés kényelmetlenséggel jár, de hogy 2020-ban, mikor az egész világ a koronavírust nyögi, valakiket arról kell győzködni, hogy járvány idején takarja el az orrát-száját, több mint szomorú. Azt meg, hogy valaki tagadja a vírus létezését, nem is kommentálom...
Itt hadd jegyezzem meg, hogy az elmúlt időszakból mind az egészségügyi dolgozók, mind a rendfenntartó erők részéről pozitív tapasztalataim vannak. A karantén alatt érdeklődő, udvarias rendőrök kerestek fel bennünket, az orvosok (a feleségem esetében: ápolók és a szülésznő is) kedvesek és empatikusak voltak, pedig egy erősen túlterhelt rendszerben kell helytállniuk. Jól tudom, hogy azokat, akiknek vagy jó megtapasztalásuk nem volt vagy csak simán, élből dühösek a különböző korlátozások miatt, nem fogom meggyőzni, talán csak dühösebbek lesznek. Azokat pedig, akik eddig is betartották a szabályokat, különösen, ha hasonló helyzetben voltak, nem kell meggyőznöm. Mindezt mégis le kellett írnom, mert nem lehet eleget hangsúlyozni a már lózunggá koptatott mondatot: vigyázzunk egymásra!
1-400x225.jpg)
