– Vízműs korodban is rádióztál? Mert az utóbbi húsz évben mintha csak azt látnám, hogy a mikrofon feje leginkább feléd mutat.
– Előtte nem, csak az egyetemen. S annyira izgalmasnak találtam a Vásárhelyi kollégium B épület alagsorában működő stúdiószobát, hogy addig-addig mozogtam körülöttük, míg egyszer csak, végzősként én is interjúkat készíthettem. A Műegyetemnek egyébként hat rádiója volt – többek között a Gépész kollégiumban egy Déri János nevű fiatalember volt a stúdióvezető.
– Milyen srác volt?
– Igazából csak kétszer-háromszor találkoztunk, de nagyon szimpatikus volt. Azonfelül a Vásárhelyinek volt egy plusz szolgáltatása, az éjszakai kívánságműsor, amely kvázi az éjjeli rajzolókat tartotta ébren.
– Kikkel készítettél interjút?
– Például a kunágotai származású Szokolay Sándorral, akit kikerestem a telefonkönyvben, és felhívtam...
– Akkor még fel is vették a készüléket.
– De hogy vette fel! Ugye teljesen ismeretlenül hívtam, mire ő: „Várjál már, légyszíves, most a fürdőkádban ülök, de mindjárt visszahívlak!”. Majd megbeszéltük, hogy másnap 17 órára eljön hozzánk. Tehát nem mi mentünk el hozzá, hanem ő jött el a koleszba.
De ami életre szóló volt, hogy az 1975-ös magyar-osztrák focimeccs előtt két nappal kitaláltuk, hogy elmegyünk a válogatott edzőtáborába, Tatára. Miközben akkor már hírzárlat volt, nem nyilatkoztak senkinek sem. Mi pedig megérkezünk egy ütött-kopott magnóval, össze-vissza ragasztott mikrofonnal.
– Hova mennek?
– Igen… már a portás el akart zavarni bennünket, mi meg mondtuk neki, hogy „De hát a Vásárhelyi Rádiótól érkeztünk”, „Ja… akkor lehet!”. És kihívta Baróti Lajos szövetségi kapitányt, aki 5 perc múlva hozta is Bálint Lászlót, Lukács Lászlót, Fazekas Lászlót.
– A házunkban is mindenki Laci. Mi lett az eredmény?
– 2-1.
– Közben 1975-ben már a Békéscsaba is javában NB I-es csapat volt.
– Még 1974-ben kint voltam a sorsdöntő Ganz-MÁVAG-békécsabai Előre meccsen. És Mészöly Kálmán volt a Ganz edzője, aki azt mondta nekünk, hogy szurkol a Csabának, hogy feljusson az NB I-be.
– Valami tudhatott?
– Lehet. (Mészöly 1976-78. között volt a lilák edzője.) És amikor valóban felkerültünk az első osztályba, megkérdeztem a válogatott Bene Ferit, a Dózsa legendás csatárát, aki azt mondta: „Nem túl sokat tudok a Csabáról, csak annyit, hogy ott van a Lázár Jani, aki baromi kemény fickó”. Persze Láza Janiról volt szó. Azt követően hazajöttem Csabára, és a BÁÉV-nél kezdtem el dolgozni, ahol a Melós kultúrotthonban működő Manzárdklub egyik vezetője lettem.
– Itt már nem rádióztál?
– Csak jó 15 évvel később, a rendszerváltás hajnalán kezdtem újra, amikor megkezdődtek az első szabad frekvencia osztogatások.
– A Szabad Békéscsabánál? Állítólag itt volt a legtöbb rádió.
– Úgy tudom, hét volt, bár nem mindenki kapta meg a frekvenciát; de a mienk, a Róna Rádió az elsők között volt.
– Riporter voltál?
– Ott már Marosi Dénessel műsort szerkesztettünk. Például az ő nevéhez fűződik, hogy május 1-jén pingponglabdákat szórtunk le egy repülőről; a labdákon az esemény szponzorai voltak. És aki kifogta az akkori cégünk, a Politerm-Plusz Kft. nevét az nyert.
– Egy hangszórót? Most kivel beszélgetnél a legszívesebben?
– Olyan idősb csabaiakkal, akik végigélték a múlt évszázad nagy részét… de talán leginkább a hároméves Bendegúz és a tizenegy éves Levente unokámmal.
