„Baj van a magyar egészségüggyel.” „Isten ments, hogy beteg legyél és kórházba kerülj!” „A tüneteknél már csak az ellátás rosszabb” – olvastam itt is ott is elhűlve pár hete, mielőtt – ezen „információk” birtokában kellően bepánikolva – a panaszommal felkerestem volna a háziorvosomat.
Talán szerencsés vagyok, talán az „univerzum” az elmúlt hónapban úgy döntött, hogy rácáfol a híresztelésekre, vagy talán éppen a legelhivatottabb emberekbe botlottam bele – nem tudom. Viszont én azt tapasztaltam a békéscsabai kórházban és a szakrendelőkben, hogy akikkel találkoztam, azok többsége szinte erején felül, és nagy odafigyeléssel igyekezett segíteni.
Hál Istennek ritkán van olyan panaszom, ami miatt orvoshoz kellene fordulnom, ritkán vagyok beteg, a háziorvosomat is alig ismertem korábban. Az első meglepetés így ott ért. Rengetegen voltak a váróteremben, ezért azt gondoltam, az orvos fáradt lesz és türelmetlen. Ehelyett az ijedtségemet látva, megnyugtatóan és kedvesen ecsetelte, mi lehet a gond, és hogy szükség lesz néhány vizsgálatra.
Kaptam néhány beutalót, ezután időpontokat egyeztettem a szakrendelőkkel. Egy kivétellel pár napon belül fogadtak, és rácáfoltak arra a prekoncepciómra is, hogy hiába az időpont, majd biztosan órákat kell várnom. Többnyire az előre megbeszélt időben, röviddel az érkezésem után be is hívtak. Helyenként kérdésre, máshol kérdés nélkül is elmondták, milyen vizsgálatot végeznek és miért, és hogy mire érdemes odafigyelnem.
A vizsgálatok végeredményeként kiderült, hogy nem volt okom a pánikra. Itt-ott van némi apró gond, és mivel az ötvenes éveimben járok egy kis kopás, meszesedés is figyelmeztet, hogy lassítanom kell, többet kell mozognom és jobban kell figyelnem a testem jelzéseire.
Megelőzésképpen kaptam gyógyszert, „bónuszként” pedig masszázst és ultrahangos kezelést a fizioterápián, ahol akkor is ott volt a kezelőm a megbeszélt időben, amikor a jeges úton elesett és beütötte a lábát, hisz – ahogy mondta – nem hagyhatja cserben a betegeit, akik számítanak rá.
Persze nem jó betegnek lenni. Rossz érzés, ha váratlanul nem vagyunk száz százalékosan a képességeink, készségeink birtokában. Talán mindnyájan úgy vagyunk vele, hogy inkább mi segítsünk, minthogy mi szoruljunk segítségre. Ha azonban egyszer – remélem sok év múlva – megint segítség kell, bízom benne, hogy az egészségügyben ismét olyan emberekkel hoz össze a sors, mint akikkel most találkoztam a csabai rendelőkben.
