Negyven év után búcsúzik a levéltártól Erdész Ádám, illetve…

– Bocsánat, kiteszem a telefonomat – mondja, miután leülünk beszélgetni. Bólintok, miközben zakója belső zsebéből nem az asztalra teszi ki, hanem udvariasságból a szomszéd helyiségbe viszi át.

– Ahogy a BékésWikit megnyitottam, meglepődve olvastam, hogy nem gyulai, hanem mezőberényi származású vagy.

– Ennek nagyon örülök, mert én itt nagyon otthon vagyok, ahogy Berényben is.

– Mikor szeretted meg a történelmet?

– Nagyon hamar; legelőször a különleges történetek érdekeltek. Ötödikes koromban Forró Pál, egy nagyon szigorú tanár tanította a tárgyat. Majd félévkor áthívták helyettesíteni a gimnáziumba, ahol viszont a szigorú módszerei nem kamatoztak, sőt, alighanem valamiféle ellenállást váltottak ki. S hogy megmutassa a nagyobb diákoknak, hogy ez az egész szinte gyerekjáték, egy órára átvitt egy ötödikes kisgyereket.

– Netán te voltál az az ötödikes srác?

– Igen… Előtte elém tette a gimnáziumi elsős tankönyvet, és megkérdezte, hogy megtudnék-e tanulni 45 perc alatt egy leckét. Vállalkoztam rá. Átmentünk, és ez a szereplés számomra rendkívül érdekes és emlékezetes volt.

– Megpecsételte a jövődet.

– Inkább egy megerősítést adott. Pedagógiailag viszont nem sok eredményt hozott, maximum rácsodálkoztak a nagydiákok. Majd a gimnáziumban ismét találkoztam egy nagyon kiváló történelemtanárnővel, Adamik Mihálynéval. Ő már harmadikban úgy tanított, hogy egyben a sorsomat is irányította. Ráadásul én Mezőberényből nem tudtam különbséget tenni az egyetemek között, de ő jelezte, hogy az ELTE-re kellene felvételiznem. A levéltárban 1980-ban helyezkedtem el, de már előtte a szakdolgozatomhoz itt gyűjtöttem anyagot.

– Mi volt a témája?

– A mezőhegyesi Ménesbirtok története.

– Ez most is aktuális lehetne.

– Ebből lett a disszertációm, és ez volt az első könyvem, ami megjelent. No de milyen izgalmas fordulatotokat hoz a sors: a Ménesbirtok konzorciumban, öt szerzővel – az egyik én vagyok – megíratja a cég több mint 200 esztendős történetét. Érdekes feladat 30 év múltán, valamelyest átalakult szemlélettel és valamivel több ismeret birtokában újrafogalmazni kérdéseket és válaszokat.

Visszalépve még az egyetemi éveimhez, a kutatóterembe rendszeresen bejött a levéltár igazgatója, és jónéhányunkkal elbeszélgetett. Utóbb rájöttem, hogy az egy vizsgáztatás volt. És negyedéves koromban rákérdezett, hogy „Van kedve idejönni?”.

– Mi volta az első beosztásod?

– Az egyetem után mindenki segédlevéltárosként kezdi a pályáját. Habár megtanultuk az országos történelmet, de hogy mi volt az alispánnak, a főszolgabírónak és egy csomó más tisztségviselőnek koronként változó hatásköre, azt itt sajátítottuk el. Hiszen a helyi hivatalok és tisztségviselők levéltárba került irataiban kellett megtalálni a kutatók által keresett adatokat.

Még az elején egyszer bejött egy tűzoltó, és arra kért, hogy a kéményseprés történetéről mutassak neki forrásokat. „Hűha!”, mondtam. Odamentem az idősebb kollégákhoz, akik mosolyogtak, majd azt javasolták, hogy vegyem elő a tűzrendészeti szabályrendeleteket, abban lesz szó a kéményseprésről.

Ez egy nagyon komplex szakma, de általában azt a részét tesszük ki a közönség elé, amire a reagálnak: a könyveinket, a konferenciáinkat, és most már mindenekelőtt az internetes felületeinket.

– Anno miként képzelték el az emberek a munkádat, amikor megtudták, hogy levéltáros vagy? Mert a könyvtáros szakma még kézzelfogható.

– Előfordult, hogy valaki azt kérdezte: „Akkor a postán dolgozol?”. Amikor kezdtem, ez még egy kevesek által látogatott intézmény volt. A 2000-es évek után kinyitottuk a kapuinkat, főleg a kárpótlás miatt. Akkor ezres nagyságrendben adtunk ki ingatlanra váltható igazoló iratokat. Később elindultak a pedagógiai programok, például a rendhagyó történelemórák, levéltár-látogatások. A 2007 körül indult Megyejárás című program keretében minden Békés megyei települést felkerestünk. S nagyon sokakat hozott be kutatótermeinkbe a családfa-kutatás divatja.

– Melyik volt a legkedvesebb munkád?

– A nyolcvanas években rátaláltam a Kner család iratanyagára. Az 1800-as évek második felé és az államosítás között keletkezett iratanyag több mint 20 méter. Az irategyüttes nemcsak a gazdaságról, hanem a polgárosodás összetett folyamatáról és a hétköznapok történetéről is szól. Például amikor Gyomáról, a Kner családból egy fiú elment továbbtanulni, akkor az apjával nyolc évig levelezett. Egy ilyen levelezés annak a kornak páratlan tükre. A Kner családról több könyvet is írtam.

– Ilyen esetben mennyire lehet kvázi bulváros egy könyv, ugyanis az olvasó a pletykákat mindig szívesebben csemegézi, mint a száraz adatokat.

– Igyekeztem a szakmai paradigmában maradni. De hogy egy komoly figyelmet kiváltó, szigorúan szakmai szempontokhoz igazodó munkánkról is elmeséljek, elmondom, hogy 2014-ben Kereskényiné Cseh Edit kolléganőm és férje, Kereskényi Miklós végigfényképezték a gyulai zsidótemető sírköveit. Edit feltárta a hozzájuk kapcsolódó adattömeget, valamint Mezei Sándor informatikusunk egy ravatalozóból kimentett térkép alapján készített egy digitális térképet. S ha rámész a gyulai zsidótemető adatbázisra, feljönnek a képek, és mellettük egy adatsor, amelyre, ha bármelyikre rákattintasz, megmutatja, hogy helyileg hol van a sír. 2014-től az oldalt már 644 ezren látogatták meg.

– Amikor megérkeztem, épp pakolásztál, mondtad is, hogy a másik szobába költözöl.

– Július 1-jén leszek nyugdíjas, de bérezés nélküli önkéntesként maradok. Van azonban a háttérben azért egy kényszerítő körülmény. Akik régről ismernek, azok előtt egy másik kép van rólam: korábban egy vastag lencséjű szemüveget hordtam.

– Most pedig egy vékony szemüveglencsés fiatalemberrel beszélgetek.

– Átestem egy szemműtéten, de attól még nem látok jobban. Amikor mérlegeltem, hogy a korhatárt elérve menjek-e nyugdíjba, vagy maradjak még egy-két évet, ezzel a tényezővel is számoltam.  Annyi minden van még a tarsolyomban, amit szabad kutatóként szeretnék befejezni. Úgy látom, nem is fogok csalódni, most májusban két könyvemen is csattognak a nyomdagépek.

– A levéltár nekem teljesen egybeforrt veled, mint a békési Horváth Elek zenésszel a nagybőgő.

– Ez nagyon hízelgő. Hosszas töprengés után döntöttem. Gyakorlatilag nem sokat változik az életem, de a levéltár ügyeit utódom és a kollégák viszik tovább. Kiváló, a szakma iránt elkötelezett levéltárosokkal dolgoztam együtt egy jó hangulatú, otthonos intézményben. Semmi sem fog változni, aki megkeresi a levéltárat, észre sem vesz semmit. Egy magas színvonalon dolgozó intézmény előzékeny munkatársaival fog találkozni.