1898. március 15-én országszerte nagy ünnepléssel tisztelegtek a 48-as ifjak emléke előtt. Csabán és „… a hazafias vármegyében (…) minden zubolyban, ahol emberek élnek ünnepeltek.” Ünnepi istentiszteleteket, majd azt követően ünnepi tanácsülést tartottak. Délután, amikor már a „legszebb tavaszi napsugár ragyogott”, a ligetben hazafias beszédekben éltették az ünnepet. Este pedig, „amikor kiragyogott az esti csillag, felgyúltak az ablakok őrszemei, ünnepet jelezvén. Gyönyörű volt a főtér, a Vasút utcza. Szép volt a Nádor szálloda erkélye, de a magánházak is a polgárok lelkes ünnepét jelezték. Az utczán ezrekre menő közönség gyönyörködött a szép látományban” – olvashatjuk a Békésmegyei Közlöny 1898. márc. 17-ei számában.
Trianon gyászában, a 20-as 30-as években, tovább erősödött a nemzeti összetartozást jelképező ünnep nemzeti jellege. 1927 decemberében, a Klebelsberg Kunó által előterjesztett törvényben, hivatalosan nemzeti ünneppé nyilvánították március 15-ét.
Noha a törvény nem rendelkezett egyértelműen erről, sok helyen munkaszünetet tartottak. A Békésmegyei Közlöny 1928. március 14-ei számában például a városi tanács azzal a felhívással fordult a város közönségéhez, hogy „… e napon tartson munkaszünetet, a márciusi ifjak szelleméhez híven, fokozott mértékben vegyen részt az egyházak ünnepi istentiszteletein és a társas egyesületek ünnepségén, házait lobogózza fel.”
1928. március 15-e fényes ünnepe volt az Amerikában élő magyaroknak is. Ezen a napon avatták fel New Yorkban, a jószerével adományokból készült Kossuth-szobrot. A Reuter jelentése szerint az ünnepségen mintegy 120 ezer ember vett részt. Magyarországot 488 fős delegáció képviselte, és elhelyezték a szobor talapzatán a „…Kossuth szülőfalujából, Monokról és 14 magyar vármegye földjéből vitt megszentelt földet” – írta a Békésmegyei Közlöny 1928. március 16-án. Jó érzés, hogy a szobor annak a Horvay János szobrászmesternek az alkotása, aki a Békéscsabán lévő Kossuth szobrot is alkotta. (Ennek az avatóünnepsége 1905. szeptember 19-én, Kossuth Lajos születésének századik évfordulóján volt.)
1948-ban, a centenárium évében, még nemzeti ünnephez méltón tartották meg az ünnepségeket országszerte. A Békés című újság március 14-ei száma például így hívogatott az ünnepségre: „Jöjjetek mindnyájan erre a 100 éves márciusra, a magyar nép szabadságának legnagyobb ünnepére.”
Néhány év múlva idegen eszmék kísértete járta be országunkat, és a magyar triklorid színvirágai magányosan tarkállottak a vörös zászlók buja erdejében, „Petőfi, Kossuth és Táncsics arcképei helyett, új hősök képmásai tűntek fel az ünnep díszletei között.”
Az 1953-as évben, március 5-én elhunyt Sztálin , „így a 10 nappal később megtartott megemlékezésen már a Sztálint, Lenint és Rákosit ábrázoló portrék kisebbek lettek, és a márciusi ifjaké lettek nagyobbak.”
1987. decemberében az MSZMP Politikai Bizottságának határozata már újra nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét. A rendszerváltó értelmiség külön ünnepelt.
1989-ben új jelkép született: március 15-e a rendszerváltás egyik szimbolikus napja lett! Az ünnepi beszédeket átszövő aktuálpolitikai narratíva ellenére az ünnep ma is „a nemzet és nép nagy ölelkezésének”, a nemzet összetartozásának ünnepe. Hitünk szerin napjainkban is időszerű az 1927-ben elfogadott törvény üzenete: a magyar nemzet „...hálás kegyelettel emlékezik meg az 1848. esztendő március tizenötödikéről, azokról, akik izzó hazaszeretetükben e napon tettek hitvallást az alkotmányos szabadság és jogegyenlőség fennkölt eszméi mellett, és szent lelkesedésükkel áthatva az egész nemzetet, az ezeréves hazának az új idők szellemében való fejlődéséhez irányt jelöltek.”
Dr. Szemenyei Sándor
