Miniszteri dicséretet kapott Krizsán Mihályné Ágnes, a Szegya pedagógusa

(A régi ismeretségünkből kifolyólag tegeződtünk.)

– Hogyan lettél ápoló? Pici korodban karácsonyra kaptál egy kis egészségügyi készletet?

– Nem, de kaptam egy fantasztikus nagyapát, és édesanyát. A nagyapám 92 évig élt, több nyelven beszélt; lévén a határ mentén lakunk, így megtanult románul, s mivel tót volt, az összes szláv nyelvet fújta. Ebből kifolyólag mindkét háborúban tolmács volt. Ő volt az egyik, aki először is a tanulásra ösztönzött. Mindig azt mondta, hogy „Lehetsz szegény, de a tudásod a tiéd”.

Édesanyám pedig minden iskolai nap után azt kérdezte otthon, hogy „Mit tanultál ma?”. Amikor elmondtam, hogy a szorzótáblát vagy egy verset, mindig rácsodálkozott, s ezzel mintegy megerősítette, hogy a tanulásnak milyen nagy szerepe van.

Majd nyolcadikban az egyik barátnőm hatására az egészségügyibe jelentkeztem. Az egész osztály rajtam nevetett, hogy az eü-be készülök, mert amikor fogorvosnál voltunk, az egyik osztálytársam szájából kicsurrant egy csöpp vér és elájultam. Persze idővel hozzászoktam és egyáltalán nem bántam meg a döntésemet.

– Hol zajlott a gyakorlatod?

– Mivel négy év általános képzést kaptunk, így a kórház minden osztályán megfordultam. Harmadikban a főnővér azt mondta, hogy „Belőled szülésznőt faragok!”. És tényleg az lettem. Nyilván képezhető, formálható voltam, nem szájaltam vissza. Így az érettségit követően a szülészetre kerültem.

– Meddig maradtál ott?

– Három évig, amely pont arra volt elég, hogy elsajátítsam a szakmát. Az egészségügy azért is csodálatos, mert minden nap fejlődik, így állandó tanulásban vagyok. Majd felhívott a volt osztályfőnököm – pedig érdekes, nem tartottuk a kapcsolatot –, hogy „Na… holnaptól jöhetsz ide dolgozni, ha akarsz… mivel szükségünk van egy szakoktatóra!”.

– Biztos Ági néni figyelmes és kedves volt a tanulókkal.

– Valószínű. Akkor jöttem rá, hogy a tanítás az én igazi pályám, hiszen már kislány koromban, akár egy iskolában, a babáimat egymás mögé ültettem le és egyenként szólítgattam őket. Nagyon megtisztelőnek érzetem, hogy a saját tanáraimmal egy tanáriban lehettem.

– Nehéz volt?

– Egy kicsit meg voltam szeppenve.

– És mint pedagógus?

– Lényegében azt hasznosítottam, amit otthonról hoztam. Nálam egy gyereknél nem csak az volt a lényeg, hogy az anyagot tudja, hanem az is érdekelt, hogy ki ő, hogy esetleg miképp lehet rávenni a tanulásra. Aközben én is rögtön elkezdtem tanulni a fővárosi SOTE-n, és négy év múlva egészségügyi szakoktatói diplomát szereztem. (Közben megérkezett Mihály, Ágnes férje.)

– Mindehhez kellett apuka óriási türelme is.

– Mi később, a huszas éveink végén találkoztunk, de nem bántam meg. S mivel megbíztam benne, így négy gyermeket – Mihály, Márton, Bertalan és András – mertem mellette vállalni. A főiskolán rácsodálkoztam, hogy a korábbi vázlataim mennyire megfeleltek a pedagógia követelményeknek. Később elvégeztem a mentálhigiéné, hospice ápoló képzést.

– Melyik a kedvenc területet?

– Tulajdonképpen minden, ami az egészségügyet érinti. A pedagógus óriási feladata, hogy kibontsa azt a személyiséget, hogy ki ő, mit hozott magával. Tetszik, ahogy kilencedikben a kicsik visszabeszélnek, tizedikben már ott ülnek a fenekükön és figyelnek,tizenegyedikben visszakérdeznek, majd tizenkettedikben bevallják, hogy „Igaza van tanárnő, tanulni kell!”. Amitől nagyon tarottam, hogy a saját gyermekeimmel vajon mit kezdek majd. Ugye a cipésznek is lyukas a cipője.

– Határozottan állítom: halmozottan hátrányos helyzetűek a pedagógus gyerekek.

– A sors kegye, hogy mind a négyen a Szegyába jártak. Egyedül Berci nem maradt a „szakmában”, ő logisztikát tanult. Ráadásul levelező tagozaton, így itthon, nappal ő gondozta az anyukámat, kvázi ő volt a délutános.

– Más frontról, a srácok 75 százalékát ismerem. Van annak valami tudományos alapja, hogy mind a négyen ilyen magasak?

– Van, a genetika: az én apai nagyanyám nő létére az 1900-as évek elején 180 centis volt, a testvérei mind kétméteresek. Apukám is 190 centi, én nő létemre szintén elég magas vagyok. Misi 195, Marci 215, Berci 205, Bandi 200 centis.

– Milyen volt öt férfivel együtt élni?

– Mivel bátyám van, és sok barátja átjárt hozzánk, így nem okozott problémát a jelenlétük. Nem is tudom, hogy mit tennék, ha lányom lenne… biztos halálra félteném.

– Mindig kéznél lenne a háromcsövű.

– Nyilván a fiúkat is nagyon féltem! Ráadásul nagyon sokat kaptam tőlük ahhoz, hogy még jobban megértsem a kamaszokat. Ha megtalálod velük a közös nyelvet, akkor azt teszik, amit szeretnél, és mindez a javukat szolgálja.

– Szerinted mivel érdemelted ki a díjat?

– Rengeteg olyan pedagógus van, mint én… (közben Mihály azt súgja a háttérből: „Nincs! Nincs!”) Talán az is hozzátett, hogy szép eredményeket érünk el az országos versenyeken, a tanítványaim jól érettségiznek, jól vizsgáznak. És az a legnagyobb szerencsém, hogy mindig sikerül a tehetséges gyereket kiragadni.

***

„Amikor 2019-ben a Tiszteletbeli ápoló címet kaptam a csabai kórházban, a laudációt hallgatva nem néztem fel, majd ahogy felemeltem a tekintetemet, azt látom, hogy az előttem ülő, hófehér köpenyes emberek mind felállnak, akik szinte egytől-egyig a tanítványaim voltak, meg sem tudtam szólalni” – fűzi hozzá.

Ágnes „része” 9.02-nél kezdődik: