A bogarak világa már az ókorban felkeltette az emberek figyelmét, és egyes kultúrákban kiemelt élőlényként kezelték fajaikat. Az ókori egyiptomi kultúra egyik legszentebb állata a szkarebeusz volt, amelynek egyiptomi neve Heper megegyezik a felkelő napéval, egyben az újjászületést is jelent.
A kutatók szerint az egyiptomi hitvilágban Heper egy óriás szkarabeusz formájában görgeti a napot az égi úton. A földből előbújó, vagyis abból „keletkező” bogár a napot utánozza. Ahogy a nap reggel megjelenik a horizonton, majd végigmegy útján és újra elbújik a földbe, a szent galacsinhajtó is formál egy golyót, azt gurítja végső helyére, majd elássa. Ha kiástak egy ilyen golyót azt vehették észre, hogy abban egy kukac vagy egy báb található, és abból újból bogár lesz, és kezdődik újra a folyamat. A golyót elásó bogár tehát egy átmeneti állapot után újjáéled. A kutatók szerint az egyiptomi kultúrában a fáraóknak jutott az a megtiszteltetés, hogy földi útjukon cipeljék „terhüket”, a napkorongot. Haláluk után sziklába vájt járatokban temették el őket, de előtte testüket bebalzsamozták és múmiát készítettek belőlük, ami biztosította számukra a megújhodást. A múmiák és a szkarabeuszok bábjai között a kutatók analógiát sejtenek, ezek lehettek ugyanis az újjászületés kiinduló alakjai.
Jogosan merülhet fel az olvasók többségében, hogy vajon itt Békés megyében mi közünk van a szent szkarabeuszokhoz. Hazánk középső területein előfordul az egykori szent állatot megtestesítő óriás galancsinhajtó, de a Tiszántúl déli részén nem tudunk előfordulásáról. Aki azonban járt már a Doboz – Sarkad – Gyula környéki erdőkben vagy éppen a Fekete-Körös gátján, és szerencséje volt, láthatott galacsinokat görgető, kisebb, közel 1 cm-es, hosszú lábú bogarakat. Hosszú, görbe lábuk miatt kapták a lőcslábú galacsinhajtó (Sisyphus schaefferi) nevet. Más galacsinhajtóktól eltérően a hímek és nőstények közösen készítik el a galacsinjaikat, de általában a hímek görgetik azt. Az azonos nemű egyedek esetében harc alakulhat ki a galacsinért, amelynek a vége általában az, hogy az egyik félredobja a másikat. A földbe beásott trágyagalacsinok a petéből kikelő utódok táplálékául szolgálnak.
A lőcslábú galacsinhajtó hazánk domb- és hegyvidéki területein ma még nem általánosan elterjedt, az Alföldön pedig kifejezetten ritkának számít, így Békés megyei előfordulása figyelemre méltó! Különösen a vadban gazdag erdőkben van nagy esélyünk megfigyelni a Körös-völgy egyik különc bogarát, a lőcslábú galacsinhajtót.
Deli Tamás biológus − muzeológus
