A hajdani, orvos és patikaszerek nélküli világban fontos szerepe volt a különböző népi gyógymódok ismeretének, mely iránt ismét megnőtt az érdeklődés. Napjainkban egyre sűrűbben kerül szóba az egészségtudatosság, az önellátásra és öngyógyításra való törekvés, a népi gyógymódok és a hagyományos orvoslásban felhasznált természetes anyagok alkalmazása. De mit is értünk természetes anyagok alatt? Például az imént említett, erdőkben és mezőkön növő gyógynövényeket. A Magyar Néprajzi Lexikon meghatározása szerint gyógynövénynek nevezzük „a népi gyógyászatban gyógyításra használatos, vadon termő és termesztett növényeket”.
A gyógynövény szó hallatán a legtöbb embernek a teák jutnak eszébe. Bár kétségkívül ez a gyógyfüvek leggyakoribb és legközismertebb elkészítési módja, nem csak ebben a formában lehet őket felhasználni. Sokféle gyógy- és vadon élő (ehető) növény a mindennapi táplálkozás részét képezte, de festőnövényként, állatgondozáshoz, háztartási szerként és még számos más módon is használták ezeket a hagyományos paraszti kultúrában.
Gyógyításra főként a növények virágát, termését, gyökerét vagy leveleit használták fel. Időnként frissen, gyakrabban szárított állapotban alkalmazták, tárolásukra nagy gondot fordítottak. A 20. század elején még majdnem minden faluban éltek „füvesemberek”, gyógyítók, akik a gyógynövények szedésének legjobb időpontját, tartósításuk és alkalmazásuk legjobb módját, és az ezekhez tartozó, a füvek hatékonyságának növelését szolgáló mágikus eljárásokat is ismerték. Gyakran többféle gyógynövényt is összefőztek, akár 3-7-9 félét is. Ilyenkor a készítés vagy szedés időpontja is számított, igyekeztek azokat jeles napokhoz igazítani.
Egyes pünkösd hajnalán szedett növényeket is gyógynövényként használták. A Galga mentén a bodza virágát szedték ekkor, később kiszárították és a teájával gyógyítottak. Számos településen a pünkösdi rózsa szirmait szórták a hajnalban merített kútvízbe, azzal mosakodtak, hogy egész évben szépek és egészségesek legyenek.
A gyógynövénygyűjtési naptár szerint májusban kell szedni a kamillát, más néven székfüvet, melynek főzete jelentős a népi gyógyászatban. Ennek összegyűjtésére úgynevezett székfűszedő lapátot használtak, amellyel a növény virágát tépték le. Ezt főként az Alföldön használták, ahol régebben a székfűszedő lapát előtt (és néha még helyette is) fésűvel tépdesték a kamillát.
A Munkácsy Mihály Múzeum néprajzi gyűjteményében is található meg néhány ezek közül a székfűszedők közül.
Salamon Edina, a Munkácsy Mihály Múzeum néprajzos muzeológusa
