A békéscsabai (III.) Seres Sándor 37 éve dolgozik a társadalombiztosításnál (akkoriban még SZTK-nak hívták; sokan ma is.) Elmondása szerint a közel négy évtized alatt 14 kormányt, 9 igazgatót, 13 osztályvezetőt szolgált ki. Édesapja korábban a Népújságnál, majd a rendszerváltást követően, a Délkeletnél volt vezető publicista. Ma mindketten nagy fészbukkerek: míg Seres papa a rövid történeteivel, addig Sanyi a szép fotóival nyújt boldogságot a helyi szörfölőknek. (Sanyit vagy ’80 óta ismerem, így tegeződünk.)
– Miért éppen képíró lettél, miért nem betűvető, mint az édesapád?
– Ha úgy vesszük, írok én eleget, hiszen kerek 37 éve fogalmazom a jegyzőkönyveket.
– Végülis a fotózás szabadságával feloldod a napi rutint; mikor kezdődött?
– Én kivételesen nem Smena 8M-mel, hanem Smena Symbollal kezdtem.
– Ami 50 forinttal drágább volt. (1984-ben, az Ofotértben a 8M 330, a Symbol 380 forintba került.)
– Igen! Majd a ’90-es években elkezdtem utazgatni, és akkor volt egy kompakt Chinon gépem; majd az első komoly tükörreflexes masinám egy Yasicha volt, de ahhoz nem lehetett objektíveket kapni. És egy jó 20 éve tart nálam a Nikon-korszak. A kétezeres évek elején megvettem az első Fuji digitális kisgépemet… majdan állandóan cseréltem a Nikonjaimat: D50, D90, D7000, D7100, D7200 stb. De most a közelmúltban egy Canon M50-est vásároltam.
– Áruló.
– Hát figyelj, ez a gép harmadáron ugyanazt tudja, mint a Nikon „testvére”.
– Nem gondolkodtál még kiállításban?
– Nem; fölöslegesnek tartom – attól eltekintve, hogy van egy folyamatos tárlatom a munkahelyem folyósóin –, ezzel szemben a Békéscsabai napjainkban Fb-csoportban fenn van a város egynegyede, azaz jó 15 ezren, így sokkal több emberhez jutok el.
– Melyik műfaj áll hozzád a legközelebb?
– Eleinte az utazási fotókat kedveltem, azt követően rákattantam a műemlékekre; s majd miután el kezdtem fejleszteni a technikámat és a tudásomat, akkor találtam rá a táj- és makrózásra.
– Az egy külön varázslat.
– Most amúgy létezik egy fotóstrend, amelyet egy program segítségével lehet megcsinálni. Például egy nagylátószögű optikával lefotografálod az Eiffel-toronyot, amely előtt egy Citroën C2 áll. Mondjuk az eredeti színeket nem ismerjük, de a kész kópián a C2 piros színű, a többi pedig mind fekete-fehér. Többek között ezzel a technikával fényképeztem a munkahelyem egyik irodaablakából a minap, a Balassi épületét.
– Emlékszem a képre. Nekem Tim Burton Álmos völgy legendájában című mozi hangulata jött át.
– Annak a képnek az az érdekessége, hogy az épületet kiemelem a környezetből, mintha magányosan állna… és ezt egy telefonnal készítettem.
– Ejnye!
– A mostani világ amúgy egy kicsit afelé fordult, hogy az emberek már nem is azt szeretnék látni, amit látni akarnak, hanem azt, amit látni szeretnének; és ha ez visszaköszön, akkor nagy sikered van. Minden témának megvan a maga nehézsége: a koncerteken kevés a fény, vagy kilökik a kezedből a gépet.
– Az egyik haverom egyszer, egy fesztiválon egy ’80-as évekbeli metalbandát fotózott, és ugye ilyenkor csak az első 3 számot lehet leképzeni. A dolog pikantériája az volt, hogy addig nem tolták fel a fényeket, csak a negyedik nóta kezdetével… mert a képeken lejött volna, hogy milyen öregek.
– Khm… Továbbá érdekel a sportfotózás; ellenben a sajtó azért nem izgat, mert nem szeretem, ha valaki dirigál.
– Esküvők?
– Az a legkevésbé… Az esküvő egy külön szakma, nagyfokú türelem kell hozzá: rengeteg munka a helyszínen, a műteremben; az utómunkáról, a retusálásról nem is beszélve. Közben állandóan elégedetlenkedik a megrendelő, hogy „Nem is így nézek ki!”, míg a valóságban csúnyább. Azonfelül azt látom, hogy egyre inkább majmoljuk Amerikát: most már létezik jegyes-, terhes-, újszülöttfotózás, amelyek mind – sokszor giccses – beállításokkal készülnek. Az egyik kedvencem például az, amikor egy gyereket mindenféle idióta ruhában felöltöztetik, majd beraknak egy bőröndbe, és kiteszik az út közepére. Ezzel szemben én a természetesség híve vagyok. Még a gyerekeknél is.
– Hogy fotózod őket?
– Amikor például játszanak, ne velem foglalkozzanak. Nos, továbbá kedvencem a streetfotózás, de sajnos az a műfaj egyre inkább jogi akadályokba is ütközik. De a csúcs, amikor tavasszal vagy ősszel, Marik Pali komámmal a nyakunkba vesszük Erdélyt, és lőjük ezerrel a makrófotókat.
– És az Öreg mit szól a képeidhez?
– Nézegeti, lájkolgatja.
