Noha klisé, a történelemben és a sportban nincs „ha”, mégis, az életünk során jó néhányszor felbukkan a „Mi lett volna, ha?” nagyívű kérdés. Noha a békéscsabai Pódáné Szalai Marika csöppet sem unalmas élete tartogat néhány útelágazást, mégis mindig a szikár sors döntött, hogy merre menjen.
Édesapja az órás szakvizsga megszerzése után, 1938-ban Hegedűs Marci bácsihoz került segédnek. Egy ideig nagyon jó kapcsolat volt közöttük. Majd egyszer a fiatal órás kiszemelt magának egy Luther utcai házat, és megkérte mesterét, hogy segítsen neki az ingatlan megvásárlásában. Így is történt. Marci bácsinak azonban annyira megtetszett az épület, hogy kvázi einstandolta.
– No, akkor széttépték a „babarongyot”, és apám megvette a leendő Knézich utcai házunkat – meséli Marika. – Sokáig ott működött az üzlet, ott nőttem fel.
(Továbbá a több évtizedes kapcsolatunkból kifolyólag tegeződve folytatjuk a beszélgetést.)
– A „békeidőkben” nagyon menők voltak a maszekok.
– Apám édesanyámat például nem engedte dolgozni, mert azt mondta, hogy szégyen, ha egy maszek nem tudja eltartani a családját.
– Bátyád nem lett órás?
– Apám őt szánta órásnak, de István erről hallani sem akart. Később hűtőgép- és olajkályhaszerelő, illetve zenész lett. Én viszont valóban órás akartam lenni, de nekem meg apu azt mondta, hogy szó sem lehet róla, a nők nem tudják ezt a szakmát megtanulni.
– Mi tetszett meg az órajavításban?
– Már gyerekkoromban a szomszéd gyerekekkel följártam a padlásunkra, és ha tudtuk volna, hogy mennyi érték vannak ott fönn...
– Akkor ma nem kellene dolgoznod.
– … a parasztóráktól kezdve a faliórákig. Szétszedtük őket, pörgettyűztünk a kerekekkel, jó néhányat tönkre is tettünk.
– Utólag nem fáj a szíved, hogy szegény órák...
– Dehogyisnem! Apám az ipari iskolában is tanított. Majd amikor közöltem veke, hogyha nem vállal, akkor elmegyek egy másik mesterhez, akkor felvett. De nem volt semmi kivételezés; nyáron próbaidőre be kellett mennem az üzletbe. Beültem, egy hónapon keresztül stiffeket reszeltem, fűrészelnem kellett. Apukám egyébként csak az órásüzletben dolgozott, még a szeneskályhába is anyám gyújtott be, mert kímélnie kellett a kezét.
– Melyek egy jó órás legfőbb tulajdonságai?
– Jó kézügyesség és türelem. És talán az utóbbi a legfontosabb, mert hiába van annyi év gyakorlatom, megesik, hogy egy modern órát órákig szerelek.
– Mi volt a legnagyobb szakmai sikered?
– Nem régiben megjavítottam a Munkácsy Emlékház falióráját, ami állítólag valamikor zenélt. Elhozták, és sokáig nem találtam a szerkezetet. Addig molyoltam benne, amíg kiderítettem, hogy hol van elrejtve.
– Úgy tudom, Csabán te vagy az egyik utolsó mohikán, aki még a javít kakukkos órát.
– A környéken igen. Valaki a márkásabb karórákat vállalja el, mert van hozzá műszerezettsége, más pedig ékszerrel is foglalkozik.
– Ti sosem voltatok óriások és ékszerészek? (utalás volt Szabó Lőrinc Debrecenben című versére)
– Nem. (nevet) Apám ékszerész is volt. De amikor 1947-ben államosították az ékszeripart, csak az órásszerszámait tarthatta meg.
– Meddig dolgoztál apukáddal együtt?
– Nem sokáig, mert annyi munka nem volt, hogy két embert eltartson, így elmentem az Univerzál vállalathoz adminisztrátornak. Majd volt egy nagy autóbalesete, és 1975-ben meghalt, így átvettem az üzletet. Ott kezdtem a Knézich utcai házunkban, amit a nyolcvanas évek közepén szanáltak, és idejöttem a Kinizsi utcába. A közvetlen szomszédom egy ideig a Rostoványi órás volt.
– Hogy működöt a két dudás egymás mellett?
– Teljesen jól. A tanulójuknak, Görbe Lacinak a férjem – aki a haláláig velem dolgozott az üzletben – nagyon sokat segített. A férjem egyébként automatizálási mérnök és látszerész volt; sokáig szemüvegeket is javítottunk.
– Közben volt egy görbe utad, illetve egy kanyarod is: a lepcses Facebookon, a Pop-Rock 60 Békéscsaba oldalon láttam rólad egy zongorás képet.
– Zenei általánosba jártam a bátyámmal. Megtanultam harmonikázni, zongorázni, fuvolázni és alapszinten gitározni, illetve énekkaros is voltam, továbbá játszottam a szimfonikusban is. Közben bátyámék a középisokában alakítottak egy beatzenekart, és amikor harmadikos lettem, bevettek. Általában a táncdalfesztivál számai koppintottuk le.
– Ú… de rég hallottam azt a szót, hogy koppintottunk. Egyébként édesapád mit szólt mindehhez?
– Támogatott! Sőt, ő volt az egyik biztonsági őr a koncertjeinken. A sulinak ellenben nem tetszett. Egyszer az igazgató kérdőre vont, hogy mi az, hogy hajnal kettőig muzsikálunk? Azzal vágtam vissza, hogy az például senkit sem zavar, hogy amikor a tornászokkal fölmegyünk Budapestre, és kora éjjel érkezünk vissza, akkor teljesen egyedül megyek haza? Elfogadták az érvem.
– Tornáztál is?
– Csak a csapatot erősítettem; amúgy én kísértem a többieket. Előfordult olyan is, hogy alighogy leugrottam a gerendáról, máris hívtak egy másik csapatnak zongorázni.
– Miért nem lettél profi zenész?
– Nyolcadik után a szegedi konziba szerettem volna felvételizni, de apám kijelentette, hogy a maszek gyerekének nem jár kolesz, és 14 évesen nem engedne el egy idegen városba.
Később a színház zenekarának viszont tagja voltam, ám azt a munkát az óraüzlet miatt hosszútávon nem tudtam vállalni.
(Közben az üzletben vagy ötszáz óra delet ütött: elkezdtek csilingelni, kakukkolni, muzsikálni… szinte alig halljuk egymás hangját.)
– Hány órád van?
– Nem gyűjtöm őket. Egyedül számomra az a középső az érték (mutat az egyik szépségre), mert az az apám órásüzletében volt kakukkosóra.
– Kakukkosóra, olyan csodálatos találmány. „Amikor idő van” hányszor mondjuk metaforikusan: „kakukkolt az óra!”. Mióta létezik?
– Mivel télen a német parasztok nem tudtak semmit csinálni a szántóföldeken, így unalmukban elkezdtek órákat gyártani.
(Közben már a fotókat készítjük… Épp a szemére teszi az órás nagyító szemüveget.)
– Egyszer a színészeknek tanítottam, hogy miképp lehet megfogni a szemünkkel úgy megfogni a monoklit, hogy nem esik le.
– Mi a ravaszság?
– Egy picit le kell húzni az alsó szemhéjat.
***
Az órásüzlet olyan, mint a piac, a posta vagy a közért: jönnek-mennek az emberek. Nem egyszer sokan leülnek, és vagy félóráig mesélnek az életükről. Az órás olykor pszichológus (is). De a szomszédok is átjárnak beszélgetni; például a fodrász mindennapos vendég.
