– A könyveidből az jön le, hogy tökre értesz a rockhoz, miközben sosem zenéltél.
– Azért 16 éves koromban nekem is volt egy mínusz kétakkordos punkbandám, amelyet Ovális névre kereszteltünk.
– Miért úgy hívták?
– Úúú… azt nem szabad elmondani, mert személyiségi jogokat sértene.
– Mindenkinek tojásfeje volt?
– Nem, nincs semmilyen szimbólum benne, alapvetően gyakorlati tényezők vezették a fantáziánkat. Szóval az első kérdésre válaszolva, igazából csak egyetemista koromban szembesültem vele először, hogy milyen lefogni egy kvintet a gitár nyakán. Addig el sem tudtam képzelni, hogy miképp kell a Sepultura Attitude-jében azt a fantasztikus riffet játszani. Tudom, olyan szavakat használok, amelyeket amúgy nem értek.
Ellenben már általános iskolás koromban arról fantáziáltam, hogy az osztálytársaimmal zenélek az iskolai ünnepségeken, és az egész suli el van ájulva tőlünk. Aztán nagyon bele tudtam habarodni egy-egy zenekarba, és azok pozíciójából néztem a világot. Ilyen volt a Dolly Roll, a U2, később a Guns N’ Roses.
– Haj-jaj! A Dolly Roll és a Sepultura közt azért van némi átfedés.
– Igen, de a Dolly Roll és a Sepultura között van néhány évi különbség is.
– Létezik egy nagy szarvasi, közös író-barátunk is, bizonyos Hartay Csabi, aki nagy Dolly Roll-szurker.
– Igen, ő körülbelül úgy szerethette a Flipper Öcsit, mint én Duff McKagant, a Gunsból… Azt követően belépett az életembe az Ektomorf, és azóta nem tudok úgy azonosulni egy zenekarral sem, mint Farkas Zoliékkal. Előfordult, hogy egy hagymaföldön sétáltam, mint őr, és komplett Ektomorf-koncerteket játszottam le fejben.
– Hány szólamot hallottál?
– Mindet. Tehát még mindig az első kérdésre válaszolva, tényleg nem tudom, hogy kerültem a rockhoz.
– Mert a Tibi szólt. (Szabó Tibor Benjámin, az Athenaeum Kiadó ügyvezető igazgatója; szintén gyulai, szintén 1976-ban született, akárcsak Bérczesi Robi és Kiss Laci; Farkas Zoli csalt, mert ő Kovácsházán, és ’75-ben.)
– Igen, az a gyakorlati része. De hogy miért mertem egyáltalán zenéről írni, azt nem tudom. Talán mert a fantáziámra hagyatkozom.
– Ami nagyon klassz: két különböző csávóval beszélgettél, és sikerül az ő hangjukon megszólalni.
– Írás közben megpróbáltam farkaszoliul vagy bérczesirobiul megszólalni, de mindkét hang az enyém. Más kérdés, hogy Robi összetettebben fogalmaz, míg Zotya nagyon lényegre törő, és erős, határozott kijelentéseket tesz.
– Nekem Zoli olyan, hogy bármikor robbanhat.
– A könyv azonban nem olyan: nem egyértelműen az ő hangja, inkább úgy mondanám, hogy egy lehetséges Zotya-hang mesél.
– Ki lesz a következő hang?
– Régebben szerettem volna írni egy Lukács László-életrajzot. Az érdekelt és érdekel a mai napig is benne, hogyan egyezteti össze a vidéken létezést, az „alföldi gyerekséget” a tényleg következetesen megélt rock and roll-életformával. Hogy azonosak vagyunk-e a felvállalt szerepeinkkel.
– Szerintem ő már üzletember.
– Én pedig azt gondolom, hogy a maga módján minden rocksztár üzletember.
– Az valóban egy rossz sztereotípia, hogy egy rockernek koszosnak és büdösnek kell lennie.
– Igen. Miért kellene annak lennie?
– És miért nem írhatnád meg te a Lukács-evangéliumot? (Bocs, Lukács!)
– Mert a Tankcsapda stábja már elkészítette a saját könyvüket, persze nem olyan jellegűt, mint amilyet én csináltam volna. Tehát ha most azt kérdezed, hogy kiről írnék még szívesen, akkor azt mondanám: Kowalsky. Mivel csak olyanról tudnék írni, akihez közöm van. Kowalskyhoz is van, volt. Hagymaföld-őrzés közben akár Black-Out-koncerteket is lepörgethettem volna-
– Akkor négyből három Békés megyei érintettségű. (Kowalsky a Rózsa gimibe járt 1986-90 között.)
– Ez sem lehet véletlen. A gyulai vonatkozást pedig már meg sem említem.
– Előfordulhat olyan, hogy Budapesten azt mondják, miért ez a vidéki srác írja ezt vagy azt?
– Nem hallottam ilyenről. Vicces is volna.
