– A legendás hely, ami több, mint 20 éve bezárt már. Kérem, először meséljen egy kicsit a gyökerekről, ahonnan ez az egész táplálkozik.
– Ezek nagyon izgalmas gyökerek voltak. A 90-es évek legelejét írtuk, akkor volt a rendszerváltás. Egy nagyon furcsa világ kezdett kialakulni. Feltört az a szabadságvágy, ami sokáig el volt fojtva az emberekben és a kultúrában is. Akkor alakult a 48-as Club. Abban az időben az volt jellemző, hogy élő koncert nagyjából 4-5 volt, egy évben, nagyjából annyi, amennyit nyáron a város szervezett szabadtéri színpadán. Ehhez képest a 90-es évek elején elkezdtük a koncerteket sorozatban szervezni. Hevesi Tamást szerintem sokan ismerik, ő volt a Névtelen Nulla nevű zenekar frontembere. Ő kereste meg Ökrös Gergő barátomat, és engem azzal az ötlettel, hogy csináljunk valami nagyon újat. Ő Nyugat-Európában látott olyan helyeket, amelyek a megszokottól eltérőek, kicsit misztikusak voltak, és ott koncerteket adtak. Felvetette, hogy csináljunk Gyulán egy ilyet. Akkor kettő mozi létezett a városban, a nagy Petőfi mozi és a kicsi Erkel mozi. Ez a kicsi mozi akkor megszűnt, mi pedig ebbe az épületbe költöztünk be, de nagyon kezdetleges módon. Bepakoltuk az otthonról hozott bútorainkat, székeket, asztalokat. És nagyjából úgy nézett ez ki, mint a később divattá vált romkocsma. Egy nagyszabású nyitóalkalmat tartottunk, és már akkor éreztük, hogy ez valami óriási hiánypótlás lehet, mert már az első alkalommal 500-an, 600-an beözönlöttek. Ahogy telt az idő, akkor kezdett egy-két zenekar szárnyra kapni. Sokan ismerik, Kispál és a Borz, a Tankcsapda, a Sexepil zenekarokat, akik helyet kaptak nálunk. Először csak egy-két koncert volt, aztán nagyjából fél év alatt kialakult az, hogy heti 2-3 élő koncertet rendeztünk az akkor már a 48-as Clubban. A rendszerváltás miatt a közművelődés is átalakulóban volt, ezért lehetőségünk adódott arra, hogy a kultúrának egyéb szegmenseiben is megmutatkozzunk. Elkezdtünk az élő koncertek mellett kiállításokat, filmklubokat, táncházakat csinálni.
– Nagyjából egy év alatt kialakult egy olyan helyzet, hogy az emberek elkezdtek úgy járni hozzánk, hogy egy közösséget alkossanak. Amellett, hogy az élőzene nagyon fontos volt, közösségépítő szerepet is kapott az egész. Ezek a kulturális alapokon kialakuló szerveződések mindig otthonosak tudnak lenni. Amikor ez már igazán bejáratódott, hetente 3-4 koncerttel jelentkeztünk. Nehéz ma már elképzelni azt, hogy egy ködös novemberi kedd estén csöpög az eső, köd van, és Gyulán 250-en szórakoznak egy Skóciából érkező punk-rock zenekar koncertjén. Mi ezt akkor meg tudtuk csinálni, de ugyanazon a héten még befért csütörtökre egy Edda, mert pont erre turnéztak, pénteken egy Tankcsapda, szombaton egy táncház, aztán filmklub. Egyszer csak azt vettük észre, hogy minden nap történik valami. A zenekarok számításba vettek minket. A 48-as Club egy-két év alatt legendává nőtte ki magát. Akkor országszerte nyíltak klubok, és összedolgoztunk, mindig gondolkodtunk, hogyan tovább a rock and rollal, hogyan tovább az élőzenével. Minden félévben egyszer valakinek a klubjában összejöttünk, az akkori ismert zenekarok, menedzsmentek és klubvezetők. Megalakítottuk például a Central Stationt, ami a klubok hálózatát jelentette Magyarországon. Ebből született a Sziget Fesztivál. Még arra is emlékszem, hogy ültünk és beszélgettünk ott a Tankcsapda, Kispál és a Borz. Sziáminak a menedzsere volt akkor Gerendai Karcsi, aki később a Sziget Kft.-t is vitte. Müller Péter, a Sziámi énekese találta ki, hogy csináljunk egy fesztivált. Kerestünk hozzá egy jó kis szigetet. Többet is megnéztünk, és akkor '93-ban elindult a Diáksziget. Akkor ez egy hatalmas alulról jövő kezdeményezés volt, ami ezekből a klubokból táplálkozott. Gyula, a 48-as Club valahogy ezek között a klubok között is még az ismertebbek közé tartozott. Hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy egy 30 ezer lakosú településnek van egy országosan ismert rock klubja, és a zenekarok sorban állnak, hogy ott felléphessenek. Persze akkor más világ volt. Ha egy koncerten nem voltak, csak 400-an, akkor szomorúak voltunk. Ma, ha vannak 200-an, akkor már nagyon boldogok vagyunk. De akkor nagyon nagy dolog volt az, hogy kulturális alapon együtt lehettünk. Nemcsak egy gyulai hely volt, hanem a környező településeknek is központi helyévé vált. Addig én be se zárhattam a 48-as Clubot, amíg nem indultak el az első buszok Sarkadra, Méhkerékre, Békéscsabára. Tehát egy ilyen kis központi hellyé váltunk. Aztán már pólót, jelvényt készítgettünk, amit hordtak a srácok. Jó érzés volt összetartozni így a zene kapcsán, és annak a hullámán. Ez egészen 1997-ig tudott hatalmas robajjal működni.
– Említette, hogy hiánypótló volt ez a klub akkoriban. Mi a tevékenységük most? Mit csinálnak a napokban, a járványhelyzet alatt?
– Én '97-ben elköltöztem Budapestre, és ott voltam 17 évig. Az alatt nem is nagyon élt ez a vonal Gyulán, amit mi képviseltünk. Miután visszajöttem Gyulára, az Erkel Ferenc Művelődési Központ segítségével és háttértámogatásával újrakezdtem. A régi kapcsolatok természetesen tovább éltek, és újra elkezdtek Gyulára jönni a zenekarok, megint koncerteket szerveztünk. Elneveztük a helyet 48-as Club helyett Kultúr Cafe Klubnak. Arra mentünk rá, hogy minél több olyan zenekart hívjunk meg Gyulára, akik még soha nem jártak a városban, vagy legalább 20-25 éve nem voltak. Így volt először Gyulán Vad Fruttik koncert vagy Hiperkarma, nekik különösen érdekes ez, hiszen az énekesük, Bérczesi Robi gyulai származású. Először volt Kistehén koncert, először volt nagyon sok minden, újra volt Pál Utcai Fiúk koncert is. Ez így ment egy ideig. Aztán leváltunk a művelődési központról, és lettünk Kultúr Cafe 48. Ez egy van így. A múlt évben, az utolsó „békeévben”, amikor még nem volt járvány, 8 koncertünk volt. Többek között Péterfy Bori & Love Band, a Pál Utcai Fiúk. A Kiscsillag többször is megfordult nálunk, de jött a Hiperkarma is. Eléggé rendszeres, és komoly koncertélet alakult ki, megint úgy éreztem, hogy van rá igény, hiszen a fiatalabbak és idősebbek is jöttek, akik még annak idején a 48-as Clubba is jártak. Az volt a célom ezzel, hogy a Gyulán élő, és az ilyen típusú kultúra iránt érdeklődő emberek is megkapják ugyanazt a lehetőséget, amit Budapesten, Szegeden, Miskolcon vagy a nagyobb városokban élő kortársaik, illetve a hasonló gondolkodású srácok. Azt hiszem, hogy lassan ez sikerült is. Létrehoztuk erre a Kultúr Cafe 48 Alapítványt. Ahogy azt bejegyezték, jött a járvány. Egy ideig az egész zenei szakma csak nézett, hogy most akkor mi lesz. Igazából még most se ocsúdtunk fel ebből. De próbáltuk azt elérni, hogy ebben a helyzetben is eljussanak azért ezek az információk a gyerekekhez. Természetesen most már új világ van, van Facebook, és ez óriási lehetőség nekünk. Van egy csoportunk és egy oldalunk, ennek olyan 3-3,5 ezer követője van. Arra gondoltam, az lenne a legjobb, hogyha a tagok a járványhelyzetben is hozzájuthatnának ezekhez az élményekhez. A zenekarok, ahogy biztos mindenki látta, elkezdtek a virtuális térben dolgozni, jöttek a szobakoncertek, a virtuális fellépések. Mi azt csináljuk, hogy minden hét elején összeszedjük, az adott héten milyen ilyen típusú koncert, videoklip, karantén-klipből születik. Ezeket becsatornázzuk a mi oldalunkra és csoportunkba, így a mi követőink ezeket a lehetőségeket első kézből kapják meg. Érdekes látni, hogyan reflektál a világ egy olyan helyzetre, amilyen még soha nem volt: egy világjárványra. Azért valahol mindig a művészek azok, akik a legjobban tudnak reagálni a világ rezdüléseire. Ebben az úgynevezett alternatív zenei kultúrában azért nagyon ügyes szövegírók és zenészek vannak, akik nagyon gyorsan tudtak mozdulni, nagyon gyorsan tudtak reagálni erre a helyzetre. Szerettük volna, hogy az otthon maradt, bezárt emberek is folyamatosan jussanak zenei élményekhez. Hála Istennek, a követésekből, a megtekintésekből nézve ennek volt is értelme, ez is létező igényt elégített ki, úgy érzem.
– Egyébként oda-vissza működik a megkeresés? Tehát csak önök keresnek meg zenekarokat, együtteseket, vagy a zenekarok is önöket?
– Abszolút, teljesen kölcsönös a dolog. Igazából nagyon kevés jól működő koncerthely van, főleg az országnak ezen a részén, Délkelet-Magyarországon. Van néhány, de nem sok. A zenekaroknak pedig nagyon fontos, hogy találkozzanak a közönségükkel. Amikor ezt elkezdtük csinálni, rögtön éreztem a régi kapcsolataimon keresztül a zenei világból, megörültek annak, hogy Gyulát megint be lehet venni a turnéba. Illetve Délkelet-Magyarországon megint lesz egy olyan fix hely, ahová folyamatosan lehet jönni, és folyamatosan lehet játszani. A zenekarokkal együtt abban is gondolkodtunk, hogy a kilencvenes évekhez hasonlóan most is lehetne egy bázisa a délkelet-magyarországi alternatív zene kultúrának a Kultúr Cafe 48. A zenekarok minden erővel támogatták, hogy mi legyünk. Igyekeztek mindig eljönni hozzánk, és mindig olyan feltételekkel egyeztünk meg, hogy az mindenkinek jó legyen. Ez egy nem túl nagy szakma, benne vagyunk sokan, zenészek, zenekarok, menedzsmentek, szervezők, promóterek. Vigyázunk egymásra. Mert a zenekari világ és a klubvilág is csak úgy működhet, hogyha tiszteli egymást, és segíti egymást. Ezért igen, ez egy nagyon jól működő, kölcsönös és folyamatos kapcsolat most már 30 éve.
– Talán elmondható, hogy aki a kultúrában szereplő, az szereti a társaságot. Állandóan megy, állandóan tevékenykedik. Hogyan viselik most a bezártságot?
– Nehezen. Én mindig azon dolgoztam, hogy a nagyon erősen virtuális térbe átkerült közösségi élet egy kicsit jelenjen meg a fizikai kapcsolatokban is. Azért nem volt ez sok mindeninek olyan nagy váltás, mert manapság a kommunikáció nagy része átkerült a virtuális térbe. Amikor a 48-as klub még a '90-es években működött, nem nagyon volt más lehetőség a beszélgetésekre, mint a személyes találkozás. Most ezer más lehetőség van. Ezért sokkal nehezebben mozdulnak ki az emberek egy koncertre. Viszont az a közösség, aki szereti az élő koncertet, az nagyon hiányolja már ezt a fajta együttlétet. Pont erre utalva tettünk fel egy kolléganőm által készült videót a múlt héten, amelyben azt mutattuk be, milyen jó, amikor együtt vagyunk egy koncerten. Az élőzene és az alternatív kultúra valahol az élőzene mellett mindig a közösségről, a közösségépítésről szólt. Amikor a közösség valójában nem tud létrejönni, akkor bizony nagyon nehéz. Nagyon sokat számítottak ezek a zenei kezdeményezések, ezek a virtuális koncertek, ezek a saját szobájukból egy szál gitárral jelentkező zenészek, akik a virtuális térben eljutottak a lakásokba. Egy picit enyhítették a magányt, amit ez a bezártság okozott. De az biztos, hogy nagyon hiányzik az együttlét! Ahogy a dolgok most állnak, még erre néhány hónapot sajnos lehet, hogy várnunk is kell.
– Hogyan készülnek a járvány utáni időszakra?
– Alig várjuk! Vannak zenekarok, akikkel szinte heti szinten egyeztetünk, beszélünk, gondolkodunk, hogy mikor tudjuk az első alkalmat megcsinálni. Csak annyira bizonytalan még a dolog kimenetele, hogy konkrétumokat nagyon nehéz mondani. Nagyon várjuk, hogy újra elkezdhessünk dolgozni. Az alapítványunk most ebben az évbe indulna igazából el, ami már kifejezetten arról szólna, hogy folyamatosan szolgáltassuk Gyulának és teljes Délkelet-Magyarországnak ezeket az élő koncerteket. Azt biztosan mondhatom, hogy amint lesz egy konkrét dátum, amikor már lehet, akkor bele is vetjük magunkat. A zenekarok már alig várják, hogy beüljenek az autóba és elinduljanak az M44-esen Békéscsaba, Gyula irányába. Abban a pillanatban el fogunk kezdeni dolgozni, ahogy lehet.
– Ön mindig is a kultúrában dolgozott. Ha mást választhatna, mivel foglalkozna szívesen?
– Szakács lennék. Biztos, hogy szakács lennék. Vendéglátós családból származom, ezért engem mindig is érdekelt az alkotás. Mivel soha nem voltam semmilyen hangszeren jó, 19 évesen azért lettem koncertszervező, mert semmilyen más módon nem tudtam volna ennek a szakmának a közelébe kerülni. Se gitározni, se dobolni, se énekelni nem tudok. De már negyedikes gimnazista koromban szervező voltam, és én ’89 óta ezzel foglalkozom. Nehezen tudom elképzelni, hogy mást csináljak. De ha muszáj lenne, szakács lennék szerintem, mert főzőcskézni imádok. Azt szeretem ebben is, hogy amit csinálok, annak mások örülnek. Imádom nézni, amikor kinyílik a kapu egy koncerten, bejönnek az emberek a terembe, meg van világítva a dobszerelés szép kék fénnyel, valami misztikus zene szól, és boldogok az emberek. Hiszen az álmaikat láthatják ott a színpadon, és kapnak valami csodálatosat. A főzés is hasonló dolog. Ha egy szépen díszített, finom ételt oda tudnék valakinek adni, hogy ezt én főztem, az szintén boldogságot jelentene.
