– A beszélgetés címe „Szkinhedből romákat segítő keresztény”, ami eleve nem egy hétköznapi életutat sejtett. A kronológiai sorrendet megtartva kezdjük az indulásodtól. Mesélj en a fiatalkorodtól, környezetedről!
Békésen születtem, jelenleg is ott élek feleségemmel és két gyermekemmel. A gyerekkorom átlagos volt, a szüleim támogattak, mindent megadtak nekem és a nővéremnek, Marának. Kiemelni talán az általános iskolámat tudnám, ahová már abban az időszakban is többségében romák jártak. Hetedikes-nyolcadikos koromban már elkezdődött egyfajta összetűzés velük, talán ez volt az első lépés, ami elindított azon az úton, amit aztán végigjártam.
– Az iskolai összetűzéseken túl magával a szkinhed mozgalommal hogyan találkoztál?
– A '90-es évek elején ez egy divathullám volt. Magyarországon persze már korábban jelen volt, de elsősorban Budapesten, vidékre később érkezett meg. Én az idősebb szomszéd srácok, ismerősök, barátok révén találkoztam a témával, akik erről beszélgettek és ilyen zenéket hallgattak. Az öltözködés sarkalatos pontja volt a mozgalomnak. Ez alapján jól látható volt, hová is tartozik az ember. Amikor ezt megláttam a többieken, abban a pillanatban nekem is nagyon megtetszett. Erre jöttek még rá az iskolai összetűzések, amikből egyre több lett. A roma srácok elkértek ezt-azt, másképp viselkedtek, mint ahogy mi, ez pedig feszültséget szült. Ebből született az első, igazi találkozásom a mozgalommal, bár nagyon fiatal, 13-14 éves voltam akkoriban.
– De az öltözködés csak egy része volt a hullámnak, az eszmét is a magadévá kellett tenned. Ez hogyan történt?
– Maga az eszme a legelején még hiányzott. Országos szinten még nem annyira működött az eszmeiség, ami a későbbiek során kialakult. Amikor én olyan fiatalon ott voltam, akkor maximum arról beszéltünk, hogy utáljuk a cigányokat. Ehhez felsoroltunk egy-két tényezőt, ami miatt úgy gondoltuk, hogy utálhatjuk őket. Az eszmeiség hozzám jóval később ért el: olyan irodalmakat olvastam, olyan vezetői lettek a mozgalomnak, akik nagyobb hatást gyakoroltak ránk.
– Hogyan jutottatok ilyen irodalomhoz? A zene nyilván egy másik kapu volt, de hogyan találkozhattatok ilyen „eszközökkel”?
– A zene nagyon kezdetleges volt. Egy-egy koncerten valaki egy kis kézi diktafonnal fölvette a hangot, így szinte hallgathatatlan minőségben jutott el hozzánk. Többnyire ordibálás volt, néha lejött valami a szövegből is. Az ilyen jellegű irodalmat egy külön ezzel a témával foglalkozó kiadó adta ki. Ma már nem figyelem, lehet, hogy több ilyen is van a piacon. De akkor az az egy volt, és ők nyomtattak ilyen könyveket. Korábban házilag készített újságok is voltak. Egy-egy srác összeszedte a gondolatait, cikkeket gyűjtött, külföldi újságokból fordított és azokat fénymásolta, összetűzte, így jutott el hozzánk.
– Hogyan állt össze a vezetőség? Honnan, milyen rétegekből tevődött össze a csapat?
– Különböző rétegekből. A legelején értelmiségiekből nem igazán akadt, később aztán abból a rétegből is egyre többen kapcsolódtak a mozgalomhoz vagy éppenséggel a vezetők is közülük kerültek ki. A vezetők általában az idősebb generációból jöttek, több történelmi megéléssel, tapasztalattal. Többen a mi korosztályunkból is vezetők lettek. Első körben azok kerülhettek képbe, akik a legnagyobbat tudták ütni, ez egy meghatározó dolog volt. Akik talpraesettek, vezető típusok voltak, azok bekerültek a középpontba. Nem történt konkrét vezetőválasztás, spontán rendeződtek a dolgok.
– Mit jelentett a gyakorlatban egy ilyen csoportnak a tevékenysége?
– Voltak és vannak Békésen is olyan srácok, akikkel egyformán gondolkoztunk, bajtársakként tekintettünk egymásra. De mindig elmondom, hogy ebbe nem kell túl nagy dolgot beleképzelni. Éltük a mindennapi életünket: iskolába jártunk, később dolgoztunk. A különbség annyiban jelentkezett, hogy eljártunk különböző koncertekre. Ha volt felvonulás, megemlékezés, akkor azon részt vettünk, illetve az utcai atrocitások, amikbe bele-belekeveredtünk, legfőképpen a romákkal.
– Volt-e valamilyen komolyabb ügyed ebből?
– Nem, hála Istennek! Tudom azt, hogy Isten már akkor is megóvott ettől.
– Hány évig tartoztál ebbe a csoportba?
– 13-14 évesen találkoztam a mozgalommal és 22-23 éves koromig folyamatosan benne voltam.
– Egy szkinhed csoporthoz tartoztál, ma pedig romákat segítő, hívő, keresztény ember vagy. Sejthető, hogy egy éles váltásnak kellett bekövetkeznie, ez hogyan történt?
– Igen, kellett egy nagy fordulat. Sok mindent gondoltam magamról, de az, hogy keresztény, hívő ember legyek, meg sem fordult a fejemben. Nem így rendezkedtem be, nem így éltem. Az egész családban először a nővérem volt az, aki megtért, ő kezdett el nekünk beszélni a hitről. Nekem személyesen ő beszélt először a hitről, amivel kapcsolatban komoly ellenállást mutattam. Nem érdekelt a dolog, volt egy rossz képem a kereszténységről. A templomokról tudtam, Békésen is van 2-3, ahova idősebb nénik, bácsik járnak. De hogy ez bármit is adhat, bármennyire is valóságos lehet, ezt sosem értettem. A nővérem folyamatosan beszélt Jézusról, Istenről, a bibliai igazságokról. Tudni kell rólam – és ez a mozgalomhoz való tartozásomban is nagy szerepet játszott –, hogy mindig szerettem és kerestem az igazságot. Mindig is érdekelt, hogy mi végre vagyunk, mi a célja, mi maga az igazság. Amikor a nővérem beszélt a bibliai igazságokról és megemlített egyet-egyet, akkor a szívemben azt éreztem, hogy lehet benne valami. Az elején persze csípőből elutasítottam, de egy idő után elkezdtem azt érezni, hogy igaza lehet. Persze ezt soha nem mutattam ki. Később aztán jött egy nehéz időszak: a szüleim elváltak, elkezdtem csalódni a mozgalomban is, önmagamban is. Nagyon sok olyan dolog volt már az életemben, amit nem szívesen csináltam, de valahogy úgy éreztem, hogy nem tudok másképp élni. Ezek a dolgok odáig vittek, hogy egyre jobban odafigyeltem arra, amit a nővérem mond. Az egyik délután aztán eljött hozzám és föltette a kérdést, hogy ha megismerhetném Istent személyesen, érdekelne-e. És akkor igennel válaszoltam.
– Mesélnél arról, hogy a mozgalomban mi volt az, ami csalódást okozott? Mitől ábrándultál ki?
– Talán a legelső az egység hiánya volt. Volt egyfajta elképzelés, gondolkodásmód, amit helyesnek és jónak hittem. A mozgalmon belül többféleképpen gondolkoztak, ez pedig haragot, ellenségeskedést szült. Ezek megtörték az elképzelésemet és bizalmamat. Mindig úgy gondoltam a mozgalomra, hogy egyszer felnő és valóban sor kerülhet egy hatalomátvételre, megvalósítva azokat az eszméket, amikben hittem. Ezért is csalódtam, amikor azt láttam, hogy nincs egység. Persze sokszor a mozgalmon belül is összeverekedtek egy-egy lányon vagy részegen csináltak buta dolgokat. A mozgalomból ezek miatt ábrándultam ki, de az eszméről továbbra is azt gondoltam, hogy jó, csak ebben a formában nem lehet megvalósítani.
– Időközben más irányt vett az életed. Igennel feleltél a nővérednek, mi következett ezután?
– Újra elmondta az evangéliumot, négy pontban. Elmondta, hogy Isten szeret engem és hogy bűnös ember vagyok. Elmondta, hogy a bűneim elválasztanak Istentől és azért nem tapasztalom az ő szeretetét. Azt is elmondta, hogy személyesen kell elfogadnom Jézus Krisztus keresztáldozatát, mert ezáltal váltott meg a bűneimből. Ezt többször elmondta már régebben is, de akkor először éreztem azt a szívemben, hogy igaza van. Tudtam, hogy igaza van, ez nagyon erősen ott volt bennem. Úgy fogalmaztam meg neki: tudom, hogy igazad van, de egyszerűen nem tudok megváltozni, nem tudok más ember lenni, nem tudok ebből kilépni. Nem a mozgalomból, hanem az eszméből. Nem tudok nem gyűlölni, annyira bennem volt már. Akkor már a cigányok mellett egyre erősödött a zsidógyűlölet is. Bárki, aki egy picit is más volt, okot adott arra, hogy gyűlölhessem. A nővérem erre azt mondta, hogy nem önmagamtól kell ezt megtennem. A legfontosabb, hogy igent mondjak és Jézust válasszam. Ő imádkozik, Isten pedig elvégzi az ő munkáját. Megengedtem neki. A nővérem imádkozott értem, amiből nem sok mindent értettem, őszintén szólva nem is nagyon éreztem semmit. Amikor másnap fölébredtem, mintha minden megváltozott volna. Nem ismertem magamra. A legelső dolog, amit észrevettem, hogy eltűnt a szívemből a gyűlölet. És akkor még nem értettem teljesen, csak tudtam, hogy valami megváltozott, mert szeretet jött a szívembe, és elkezdett minden megváltozni. Érdekelni kezdett a Biblia, ami előtte soha és szépen, folyamatosan haladtam egyre beljebb.
– Azoknak, akik talán először hallanak egy ilyenfajta átformálódásról, kicsit „rózsaszín ködnek tűnhet” mindez, mint az első szerelem. Hogyan tudtál gyakorlatban azok felé nyitni, akik korábban a gyűlöleted középpontjában voltak, a cigányság, zsidóság felé?
– Talán nem is én kezdtem el nyitni, hanem Isten hozott olyan lehetőségeket, amelyeket megragadhattam. A legelső ilyen élményem egy imaalkalmon volt, ahol körben ültek az emberek egy gyülekezetbe. Kicsit korábban érkeztem, sok hely volt még a körben. Emlékszem, hogy ült ott egy cigány néni. Amikor beléptem a terembe, – tényleg friss hívő voltam – abban a pillanatban, ahogy ránéztem, éreztem, hogy oda kell ülnöm mellé. Számomra ez egy lépés volt annak jeléül, hogy Isten valóban megváltoztatott. Tudtam, hogy megváltoztatott, de valahogyan ki akartam fejezni, így odamentem és leültem a néni mellé. Nem beszélgettünk, nem történt semmi, de meghoztam ezt a döntést, ami után Isten elkezdett kapukat nyitni előttem. Roma ismerőseim és barátaim lettek, később Durkó Albertet is megismertem, aki a missziónk vezetője. Ő kért meg rá, hogy ha látom azt, hogy Isten ebben akar használni, akkor szolgáljak a cigánymisszióban.
– Mondhatjuk azt, hogy Isten humora erőteljesen benne van a történetedben, indulásodban, jelenedben. Most is sokrétű munkát végzel: a cigánymisszió mellett gyülekezeti presbiter és iskolalelkész is vagy. Nem is akármelyik iskolában!
– Valóban, Isten humorérzéke volt az, hogy kiválasztott, elhívott, majd pedig elküldött, hogy szolgáljak, a romák felé. Igen, ez az iskola, ahol felnőttem, ahol először kerültem kapcsolatba a mozgalommal. Itt töltök most be iskolalelkészi funkciót, azoknak a gyerekeivel foglalkozom, akikkel annak idején együtt jártam iskolába. Néha szokták is kérdezni, hogy „Pista bácsi, ismeri az édesapámat?” Akkor elmondom, hogy persze, hogy ismerem, de a részletekbe már nem megyek bele. Néha még én is rácsodálkozom, ennyi év után is, hogy Isten ezt már akkor jól tudta.
– Kicsit nehéz a következő kérdés, de szerintem sokunkat foglalkoztat. Hogyan lehet elásni a csatabárdot? Gondolok például arra a mondatra, ami sokak szájából elhangzik: „nem vagyok rasszista, de...” Te a zsigereidben érezted és élted a gyűlöletet. Egy ekkora váltás után hogyan lehet ma társadalmilag beszélni arról a problémáról, ami sokszor ilyenkor húzódik ember és ember között?
– Igen, ezt már én is nagyon sokszor hallottam, közvetlen ismerősöktől is. Azt gondolom és mindenhol azt mondom, hogy igazi békességet mind a két részről – a cigányság és a magyarság oldaláról is – a megtérés hoz. Másképp nem lehetséges. Lehet jobb viszonyt kiépíteni, de igazi békességet, szeretetet, elfogadottságot csak Krisztusban tudunk találni. Ehhez nem elég az egyik fél, mind a két oldalról meg kell ismerni Krisztust. A cigánymissziónak az egyik legfontosabb része az, hogy a cigányság felé hirdessük az evangéliumot. Ennek a nagy gépezetnek csak egy kis fogaskereke vagyok. Hirdetem az evangéliumot, a Krisztusban való megbocsátást, újrakezdést. De mindezt ugyanúgy végezzük a magyar emberek felé is. Amikor az ember megtér és bocsánatot kap a saját bűneire, akkor megszűnik az egymásra mutogatás. Én egy ilyen ember voltam. Kocsmárosként dolgoztam hat évig, láttam leépülni embereket. Mindig rájuk mutogattam, amikor a testvérem arról beszélt, hogy bűnös ember vagyok. Nagyon nehezen értettem meg, mindig azt mondtam, hogy ne nekem mondd, hanem nekik, ők a bűnösek. És amikor végre megértettem, rám szakadt az érzés, ahogy Pál apostol mondja: a bűnösök közül a legelső én vagyok. Onnantól kezdve nem mutogattam másra, mert tudtam, tudom, hogy nekem Isten megbocsátott. Amikor az ember megérti és elhiszi ezt az igazságot, elfogadja Jézust személyes megváltójának és ő maga megmenekül, akkor már az lesz a lényeg, hogy mást is meg tudjon menteni. Erre pedig csak az isteni szeretettel képes, ez hozhat igazi és tartós békességet.
