Ritkán csomagol egybe a sors ilyen pompás halfogó sztorit, mint amilyen nemrég esett meg a Körösökön. Szerepel benne két jó barát, egy nagy fogás és egy kitartó „életmentő” cselekedet, ami a hal számára egyben a visszaadott szabadságot jelentette.
Bizonyos szempontból klasszikus és törvényszerűen visszaköszönő a történet sablonja, mert sokakkal már megesett. Adott egy jó haver (aki pecás), annak egy barátja (aki a horgászatban vagy annak valamely bugyrában még kezdő), néhány kezdeti próbálkozás, és egy éltre szóló horgászkaland, amely vírusként fertőz a kezdők szerencséjével. A mostani történet így szól:
Laukó Zoltán békési fiatalember nemrégiben még nem volt megszállottja a kuttyogatós harcsahorgászatnak, ennek a magyar őshazából velünk szálló régi halfogó módszernek. Inkább a békés halakat kergette. Egy jó barát azonban – név szerint Vidó Lajos – beavatta az ősi tudományba, és hol máshol, mint a Körösökön estek meg az első kuttyogatós horgászpróbák.
Nem érdemtelenül. Már első alkalommal sikerült kisebb példányokat fogni, aztán kezdtek jövögetni a szebb, tíz kiló környékét pécéző harcsák is. Fél tucat próba után – amely még ugyancsak a rutinkörök kategóriája – azonban egy komolyabb ellenfél akadt a kuttyogatásban kezdő horgász útjába.
Néhány nappal ezelőtt, egészen pontosan július 9-én délután hat óra körül, a Kettős- és Sebes-Körös összefolyásának térségében, a felkínált nadálycsokrot erőteljes kapással ragadta el valami. Közel 30 perces izgalmas fárasztás következett, ami végén egy szemgyönyörködtetően pompás körösi harcsa került beemelésre a csónakba, amely a súlymustránál 26 kilogrammosnak bizonyult. Ez pedig már haladó státuszban is szépnek számít kuttyogatós berkekben. A hossz csupán csak becsléssel lett „lemérve”, de kifogója szerint a másfél méteren jóval túl, olyan 160 cm környékén lehetett.
Az imént említett pompás jelző, nem csupán gondolatdíszítő elem. A hal valóban szép. Legalábbis abban az értelemben, hogy jellegzetes körösi színezetű, erőteljes, amolyan folyóvízi sportos kondíciójú, egészséges példány.
Ezért különösen örvendetes, hogy a fiatal horgász érett bölcsességgel úgy döntött – bár nem veti meg a jó halételt –, egy ilyen szép halnak kár lenne a bográcsban végződnie. Ahogy fogalmazott beszámolójában: „Mi maradna a jövő számára?” Saját tapasztalata is azt mutatja, hogy a hosszú halászévek után végre javul a Körös halállománya és ezt meg kell becsülni.
Az elhatározást tett követte, de a harcsa bizony a küzdelem fáradalmaiból igen lassan akart magához térni. Ilyenkor nem tanácsos magára hagyni a visszahelyezni szándékozott halat, amit a horgászpáros jól tudott, ezért türelmesen, hosszú percekig „hintáztatták” a vízben – sokan sajnos elmulasztják ezt –, megvárva, amíg az megélénkül és magától elúszik. Az életmentés utolsó percei és a búcsú, videón is meg lett örökítve,
