A társulat tavalyi békéscsabai fellépése óta új felállásban érkezett a viharsarok centrumába. Laár András helyett, az Anzselika Habpatron videóiból, és számos filmes és színpadi szerepléséből ismert Stefanovics Angéla felelt a szívcsakránk feltétlen élénkítéséért.
Angéla mellett természetesen a deszkákon domborítottak a többiek is: Dolák-Saly Róbert, Pethő Zsolt és Szászi Móni – akik az új taggal együtt 3D-be varázsolták Naftalin Ernőt, Kancát és kebelbarátnőjét, Cicát, valamint Margitot és Zigótát, Boborjánt, Anti bácsit és egy szigorú ornitológust, Ifj. Özv. Keselyűné dr. Dögevő Virágot.
(Stefanovics Angéla és Szászi Móni – Fotó: Kalászi György)
A műsort követően Dolák-Saly Róbert dedikálta a Gyöngyike előterében a könyveit. Végig azon kuncogott, hogy milyen keresztneveket kell leírnia.
(Néhány morzsa: Az egyik kötetet három kutyának és 40 papagájnak kellett szignóznia. Majd amikor Alicének és Jostinak írt alá, azt mondta, neki is fura neve van, ráadásul a Dolák-Saly név semmit nem jelent. Majd Klári nevét írta le. – Kedves Klári, hogy tetszett? – Nagyon jó volt! – Na, azért!)
Azt követően vele beszélgettem.
– Milyen név a Dolák-Saly?
– Bonyolult. Az apai vonalam Saly volt. Apámat az édesanyjának a testvére nevelte egy darabig, ők Dolákok voltak. Ezért tiszteletből apám felvette a Dolák nevet a Saly mellé. Így ezt a névkombót már én is örököltem. Egyébként érdekes, hogy egy ideig én voltam egyedül a világon Dolák-Saly. Most már a lányom is az, és a feleségem is természetesen.
(Dolák-Saly Róbert dedikál... – Papagáj... az ly vagy j? – Pontos j! – Pontos j. Ez a kivétel. Igen, pontyos j. – Fotó: behir.hu/Such Tamás)
– Utoljára 32 éve láttalak benneteket a ’91-es, nyíregyházi EFOTT-on, és szinte semmi különbséget nem tapasztaltam a két előadás hatása, reakciói között. Szerencsére ugyanúgy gurul a szekér. Nyilván megmaradt az alapkoncepció, amely a magyar nyelv játékosságára, leleményességére épül.
– Arra is. Sokféle poénmechanizmus jellemez minket, hiszen vannak jelenetek, dalok, amelyeknek semmi közük nincs a nyelvi játékokhoz. Gyakorlatilag amit csinálunk, az a magyar abszurd humornak egy sajátosan megformált, egyedi világa, amit változó felállásban alakítottunk évtizedeken át, és nagy szerencsénkre a mai négyes méltó módon tudja képviselni, és tovább fejleszteni ezt a koncepciót.
– Miből fakad mindez?
– Valószínűleg hasonló gondolkodású emberek elméjéből.
– Amikor az imént dedikáltál, láthatóan nem léptél ki a színpadi szerepedből. Nagyjából így élsz a mindennapokban is?
– Nincs miből kilépni. Én a hétköznapokban is hasonlóan működök, mint a színpadon. Ha egy poénlehetőség adja magát, akkor a magánéletemben sem hagyom ki. Sokszor az előadás előtt öt perccel szoktam megérkezni, nem úgy, mint a színdarabok előadói, akik egy órával korábban már a helyszínen vannak, hogy jobban ráhangolódjanak a produkcióra. A műfajom megengedi, hogy ne kelljen külön ráhangolódnom az előadásra, mert az autóban is ugyanolyan „lökött” vagyok, mint közönség előtt.
Galéria
– Nem fárasztó, hogy az emberek szinte mindig elvárják, hogy vicces légy?
– Kedvfüggő, hogyan reagálok. Az ilyen elvárásokat nem szoktam magamra nézve kötelezőnek tekinteni. Nem elvárások mentén élem az életemet.
– Mit csinálsz ilyenkor?
– Semmit. Én én vagyok és kész. És ha az az „én” éppen vicces hangulatában van, akkor viccelődik, ha nem, akkor meg nem viccelődik.
– A ’90-es évek elején nagyot ment egy magyar tévésorozat, majd néhány év múlva az egyik főszereplő a csabai színházba jött játszani. Egyszer elment egy boltba, ahol egy rajongója felismerte és nagy örömében a filmbéli nevén szólította meg. Erre a művész majdnem megverte. A boltosnak kellett közbe lépnie. Az írók közül talán Bukowski volt az, akinek a művészete alig tért el az énképétől.
– Ha egy színészt, vagy előadót a szerepnevén szólítanak, az lehet kedves, de lehet pejoráló is. Az utóbbit szerencsére ritkán tapasztaltam meg, de ha ilyen volt is, arra biztosan nem reagáltam. Ha valaki bántó szándékkal közelítene felém, az nem engem minősítene. Ami pedig a színpadi illetve magánéleti szerepek közti különbséget vagy azonosságot illeti, az nagyban függ attól, hogy valaki milyen műfajban működik.
A színészek – mi nem feltétlen vagyunk azok, csak valami hasonlót csinálunk – a színpadon mindig másik ember bőrébe bújnak. Az a dolguk. Tehát nem attól igazi egy előadóművész, hogy mindig ugyanúgy nyilvánul meg. Nekem ilyen szempontból kényelmes a műfajom, mert a hétköznapokban is olyan lehetek, mint a színpadon. Ha otthon bármilyen gondolatom az egyik figurám hangján jön ki belőlem, azt már mindenki természetesnek veszi. Semelyik nem hitelesebb a másiknál: mindenki másképp csinálja.
