– Milyen céllal és mikor jött létre az Életreváltó Alapítvány?
– Az alapítvány 2020-ban jött létre, abszolút alulról szerveződő kezdeményezésként. A Békés Vármegyei Központi Kórház Pándi Kálmán tagkórházának a rehabilitációs osztályán dolgozunk mindnyájan, akik az alapítványban is tisztségviselők vagyunk. Egy ápoló kollégám keresett meg azzal az ötlettel, hogy az osztály életének megsegítésére, az egyéb, mindennapi kiegészítő terápiás eszközök beszerzésére nagyon jó lenne egy alapítvány, amely ezt támogatni tudná. Lényegében ezzel a céllal hoztuk létre 2020-ban az alapítványt. Célkitűzésünk a szenvedélybetegek erősítése, a tünetmentesség elérésében való megsegítése mellett a komplex rehabilitáció támogatása és a szermentes élet minőségi javítása. Ennek eléréséért fontos a rehabilitációban dolgozó szakemberek támogatása, a szakmai továbbképzések segítése is. Egy egészségügyi intézmény részeként nagyon sok olyan lehetőségből maradna ki az osztály, ha nem lenne az alapítvány, amely így szerves részét képezheti a szenvedélybetegek rehabilitációjának.
– Mit tud nyújtani az alapítvány a szenvedélybetegeknek, amellett, hogy a szakembereket is segíti?
– Közösségi programokat, terápiás kirándulásokat szervezünk olyan felépülő szenvedélybetegeknek, akik még intézményi rehabilitációban vannak. Egyfajta terápiás „jutalomként” kínáljuk ezt azoknak, akik hosszabb ideje nagyon eredményesen haladnak a rehabilitáció útján. Emellett olyan alapvető eszközöket szerzünk be, mint a projektor, amellyel például filmterápiás foglalkozásokat tudunk végezni a rehabilitációs intézményben. Színházi előadásokat is szervezünk negyedévente, ez szintén szívügye az alapítványnak. Terápiás foglalkozás keretében a betegek hétről hétre színdarabokat készítenek a saját életükből, saját történetükből. Nagyon fontos, hogy mi nem szólunk bele ezekbe a történetekbe, ez abszolút az ő narratívájuk a saját betegségükről. Negyedévente összegyűjtjük ezeket a darabokat egy kis csokorba, és kivisszük a nagyközönség elé – legutóbb néhány hete volt egy ilyen előadásunk. Büszkén mondhatom, hogy már dupla teltházas előadásokat tartunk Gyulán, a Zeneműhelyben.
– Zacher Gábor egyszer úgy fogalmazott, hogy Magyarország a 10 millió függő országa, de még mindig nem tekintjük társadalmi szinten betegségnek a szenvedélybetegséget. Hogyan tud például az alapítvány segíteni abban, hogy betegségként tekintsünk a függőségekre?
– A társadalom többsége számára ez még mindig egy morális kérdés: valaki vagy iszik, vagy nem. Úgy gondolják, hogy ha inni akar, akkor iszik, ha le akarja tenni, akkor leszokik. Ez azonban nem ennyire egyszerű, hisz a függőség az bizony egy betegség. Nagyon igyekszünk olyan antistigma programokat szervezni, amelyekkel érzékenyítjük a környezetünket. Igyekszünk tudatosítani, hogy a függőség az egy hatalmas harc és a felépülő szenvedélybetegek igazi harcosok akkor is, ha a felépülés folyamatában vannak visszaesések. Fontos megjegyezni, hogy a szenvedélybetegség soha nem az egyén betegsége, az mindig a család egészének a betegsége. Hiszen gondoljuk végig, ha egy családban van egy függő gyermek, akkor a szüleire az mekkora hatással van. Vagy ha éppen a szülő szenvedélybeteg, akkor az a gyermek egész pszichés fejlődésére mennyire negatív hatással lehet. Fontos, hogy rendszerben gondolkozzunk, éppen ezért a rehabilitációs intézményben hozzátartozói csoport is működik, pontosan a hozzátartozók megsegítése érdekében. Emellett igyekszünk minden olyan rendezvényen részt venni és demonstrálni, ahol erre lehetőséget kapunk. A szenvedélybetegeket be szoktuk nevezni futóversenyekre, ahol mi, szakemberek is velük együtt futunk, és megmutatjuk, hogy képesek erre is. Szemétszedő akciókat szervezünk, prevenciós foglalkozásokon veszünk részt, és nyitottak vagyunk minden olyan társszervezet meghívására, ahol kíváncsiak a szenvedélybetegek személyes történeteire, ahol kíváncsiak arra, hogy milyen utat is járnak ők be.
– Hogyan jött létre az augusztus második hetében zajlott gyermektábor? Milyen programokon, foglalkozásokon vehettek részt a gyerekek?
– A gyermektábor ötlete tavaly év vége felé pattant ki a fejünkből. Ez egy közös szüleménye volt az alapítványnak: a klienseinkkel együtt ötleteltünk preventív programokon. A prevenció akkor működik jól, ha emberközeli tud lenni, ha kapcsolódások jönnek létre, és nem csak abból áll, hogy egy szakember beszél arról, miért rossz bármilyen szert használni. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy 8 és 13 év közötti gyermekeknek ajánljuk meg ezt a lehetőséget első évben, és csak tíz főt mertünk elsőre bevállalni. Nagyon felemelő érzés volt az, hogy amikor az ötlet kipattant, és erről tudtunk beszélgetni a társszervezetekkel, akkor szinte mindenhol nyitott ajtókra leltünk. A mentálhigiénés egyesület azonnal szövetséget ajánlott, és minden nap biztosította számunkra a friss pékárut. Játékos ismeretterjesztő programokat is elhoztak a táborunkba. Az Egyensúly AE egyesület felajánlotta a Bankó András utcai telephelyét, amit ingyen és bérmentve tudtunk használni a tábor hetében. A Dogland Segítőkutyás Alapítvány terápiás foglalkozást tartott a gyerekeknek. A békéscsabai családsegítő volt a segítségünkre abban, hogy kiválasszuk azokat a gyerekeket, azokat a családokat, akiknek első körben megajánljuk ezt a lehetőséget. Vannak olyan gyerekek, akiknek a családjukban van szenvedélybeteg, és a táborral vállalták, hogy picit ránézzünk azokra az esetleges diszfunkcionalitásokra, ameylek korrekciót igényelnek. A szülők is aktívan részt vesznek a táborban, hiszen amikor reggelente hozzák a gyerekeket, vagy délután viszik, akkor beszélgetünk pár szót például arról, amit a gyermek meg tudott fogalmazni, vagy hogy mi az, amire esetleg érdemes odafigyelni. A zárónapon a gyerekek művészetterápiás foglalkozásokon készült alkotásaiból rendeztünk kiállítást. Búcsúzóul bemutattuk, mennyi klassz szupererő rejlik ezekben a gyerekekben, és esetleg mi az, amin még érdemes lesz csiszolni. Ezt a közösséget szeretnénk a későbbiekben is megtartani, nyitott csoporttá formálni.
– Említette, hogy nem tartja célravezetőnek, ha valaki csak kiáll és elmondja, hogy mit miért ne csináljunk...
– Picit finomítanék. Nem arról van szó, hogy az előadások nem jók, hiszen fontos az ismeretanyag átadása. Viszont az is fontos, hogy ehhez az ismeretanyaghoz a gyermek a táborban a saját énjén keresztül kapcsolódni tudjon. Ebben nagyon nagy segítségünkre vannak azok a klienseink, akik már tartósan absztinens, tiszta életet élnek, és maguk is egy rehabilitációs folyamatban vannak benne. Közülük minden nap két segítő érkezett a táborba. Bár elmondták magukról, hogy szenvedélybetegek, de erről csoportfoglalkozás keretén belül több szó nem esett. Viszont lehetőséget biztosítottunk arra, hogy a szabadidős tevékenységek alatt a gyerekek odamenjenek, feltegyék azokat a kérdéseket, amelyek őket érdeklik a szenvedélybetegséggel kapcsolatban. Nagyon megdöbbentő volt, hogy ez már az első nap megvalósult. Rengeteg kérdést kaptak az ott megjelent segítőink. Pozitív, hogy meg tudtuk nyitni ezt a csatornát.
– Önök, akik folyamatosan találkoznak szenvedélybetegekkel, mit tapasztalnak, mennyire hatékonyak az ilyen és hasonló megmozdulások?
– Nagyon hiszek abban, hogy a rehabilitáció során készségeket érdemes fejleszteni, mégpedig úgy, hogy a klienseket helyzetbe hozzuk. Ha különböző élethelyzeteket mutatunk meg nekik, akkor sokkal hatékonyabb tud lenni a segítés. Amikor egy szenvedélybeteget ki tudunk hozni a kórházi intézmény keretei közül, el tudjuk hozni például egy gyermektáborba, itt megélheti a gyerekkel való kapcsolódást akkor is, ha esetleg úgy érzi, hogy a saját gyermekéhez talán soha nem fog tudni újra kapcsolódni. Itt figyelnek rá, és kap pozitív, vagy akár negatív visszajelzést a gyerekektől. Ennek mentén tudunk beszélni arról, milyen érzés ez számára. Ez nagyon szépen hozzáadódik ahhoz a professzionális munkához, ami egyépként az intézmény keretein belül zajlik. Nagyon fontos, hogy a két folyamat egymással párhuzamosan, és egymást kiegészítve megy. Természetesen kell egy stabilitás, kell egy fix intézményi háttér, amit ki tudunk egészíteni ilyen külsős, úgymond extra programokkal. Az alapítvány egyébként számos extra programot kínál az intézmény életében. Van például a rehabilitációs intézmény mellett egy kis telek, ami a kórház tulajdona, és ezt megkaptuk egy haszonbérleti szerződés kereteben. A betegeink önkéntesen kijárhatnak oda tereprendezésre. Ásnak, csákányoznak, gereblyéznek. Felemelő érzés, mert sikerélményt adhat. Van, hogy úgy érzi, ő maga megreked a terápiában, nem tud fejlődni, viszont látja, hogy ezt a kis portát, amit itt rá bíztak, rendben tudja tartani. Akkor ez nagyon nagy erő tud lenni abban, hogy átbillenjen egy terápiás megrekedésen. Vagy ugyanilyenek a sportrendezvényeink, amelyekre készülnek. Megélik, hogy rossz fizikai állapotban jöttek az intézménybe korábban, most pedig már le tudnak futni négy kilométert. Ezek nagyon nagy sikerélmények tudnak lenni.
