Kíváncsian néztem mindennap az operatív törzs sajtótájékoztatóját azóta, hogy a járvány Magyarországra érkezett. Nem csak azért, hogy olvasóinknak tolmácsoljam az őket érintő változásokat, de a saját, a szeretteim és a környezetem miatt is figyelemmel követtem ezeket a tájékoztatókat. Eleinte nem volt szembetűnő a változás, a vírus terjedésének megelőzésén volt a hangsúly.
Majd felgyorsultak az események és az első valódi „reality check” akkor érkezett, amikor a reggeli órákban általában zajos Fő utca csendessé vált Mezőmegyeren, ahol élek. Nem érkeztek szülők gyermekeikkel az óvodába, nem volt már gyerekkacajtól hangos a terület. A konyhásnéni az óvoda egyik utcára néző ablakában várta a szülőket, maszkban és kesztyűben adta ki az ebédet a családnak. Megdöbbentő volt, korábban el sem tudtam volna képzelni ilyen szituációt.
Idővel nagyobb számban tűntek fel Megyeren a rendőrjárőrök. Először nem értettem, hogy miért, majd rájöttem... Olaszországból és Ausztriából érkeztek haza páran, s őket jöttek ellenőrizni. Hogy betartják-e a kéthetes hatósági házikarantént.
A bolti nyitva tartások megváltozása eleinte nem igazán érintették Mezőmegyert. A helyi kocsmákat már igen: délután 3 órakor roló-lehúzás, majd teljes bezárás. Az eleinte tömött orvosi rendelők is kiürültek, hiszen a háziorvosok telefonon kezdtek konzultálni a betegekkel és úgy írták fel nekik a havi receptet.
A kerület „főtere” is szellemtanyává vált lassanként, a helyi idősek már nem gyűltek össze délutáni trécspartira. Ha igen, akkor is úgy, hogy külön padra ülve, 2-3 méteres távolságból beszélgettek egymással. Bezárt a közösségi ház is, ahová a nyugdíjas klub tagjai jártak.
Egy idő után Pali és Szilvi sem nyitotta már ki az „Üvegtigrist” a mezőmegyeri sportkomplexumban, hiszen a helyi drukkerektől hangos „Hajrá Megyer!” kiáltás is eltűnt a hétvégi rangadókról. A labdarúgók nem lépnek pályára, az MLSZ megtiltotta az edzések, mérkőzések lebonyolítását. Azonban a komplexum infrastruktúrája a „holtszezonban” is épül: az egyesület tagjai trágyázzák a gyepet és szépítik a környéket. De az öltözőbővítés is zajlik.
A buszok is ritkábban járnak, s mikor jönnek, akkor sincs tele az utastér: a diákok nem járnak iskolába, otthonról tanulnak. Többnyire csak akkor tömöttek a helyi járatok, ha éppen piaci nap van.
A következő lépcsőfok a kijárási korlátozások bevezetése volt. Az időhatárok betartása először zavaros volt sokak számára. A nagyboltban kesztyűvel és maszkkal felvértezve várták az eladók a rohamozókat. „Egyszerre csak öt vásárló tartózkodhat a boltban” – ez áll az ütlet előtti egyik táblán.
Mi jöhet még ez után? Tehetik fel sokan a kérdést. Azt sajnos nem lehet előre megjósolni.
Hogy hogyan látom a helyzetet? A koronavírus tragédia az emberiség számára. Láthatatlan gyilkos, amely bárkire kivetheti hálóját. Nem tudni, hogy kiben rejlik a betegség és kinek adhatja át. Éppen ezért érdemes betartani a meghozott korlátozásokat, hiszen a lényeg, hogy próbáljuk meg megfékezni a vírus terjedését.
Természetesen én sem értek egyet az összes döntéssel, de el kell fogadnom. Ez az időszak sokak számára nehéz, számomra is az. Emberek vagyunk, félünk a változástól, az új helyzetektől – ez a félelem pedig dühöt és gyűlöletet gerjeszt. Pedig hozzá kellene szoknunk a változásokhoz, mert nem tudhatjuk pontosan, hogy mikor ér véget a járvány.
Ahogy az életünk minden szakaszát megéljük, úgy éljük meg ezt is. Ez talán közhely, de évek múlva talán rájövünk, hogy ez az időszak is tanított valamit. Valamit, amitől többek és jobbak lettünk, mint voltunk.