Ifj. Láza Jánossal az ismertségünk miatt tegeződtünk az interjú során.
– Kezdjük az elején, hogyan ismerkedtél meg a futballal?
– Adott volt a dolog, hiszen édesapám a békéscsabai klub emblematikus játékosa volt. Gyakorlatilag az összes szabadidőmet a pályán töltöttem a környezetében, így folyamatosan kapcsolatban voltam a klubbal és az akkori játékostársaival. Azt gondolom minden ember valamilyen hagyomány szerint választ sportágat. Nekem a családi hagyomány által a labdarúgás jutott.
– Mikor kezdtél el focizni? Mikor csatlakoztál az utánpótláshoz?
– A 80-as évek elején, 5-6 évesen már kint voltam a pályán és apám korábbi játékostársa, Dobó János kezei alatt kezdtem megismerkedni a futballal. Nála voltunk, nála edzettünk, akkoriban még nem volt ennyi korosztály. Szinte naponta edzettünk, ott indult el a játékospályafutásom.
– Akkoriban édesapád már a karrierje végén járt. Mennyire volt jellemző az, hogy kilátogass a mérkőzéseire?
– Nagyon fiatal voltam, amikor befejezte a futballt. Gyakorlatilag amikor kint voltam csak szaladgáltam körbe-körbe, mint egy kisgyerek, így nem nagyon érzékeltem azt, ami bent folyt a pályán. Az akkori nézőszámokat nem lehetett összehasonlítani a mostanival, tömegek jártak ki a meccsekre, így egy gyereknek nagyon nagy élmény volt a lelátón és a pálya körül szaladgálni.
– Mennyire volt sikeres a játékospályafutásod?
– Egy idő után a kapuban kötöttem ki, de sajnos 15 éves koromban egy olyan vállsérülést szenvedtem, amit háromszor kellett megműteni. Emiatt 20 évesen abba kellett hagynom a futballt, pedig a korosztályos válogatottig is eljutottam. Már a Pásztor József vezette felnőtt csapat kapujában álltam, amikor egy harmadik vállsérülés után befejeztem az élsportot. Váltottam tanulás és az edzőség irányába.
– Amíg aktív voltál mennyire támogatott édesapád?
– Apám inkább játékos volt, nem csatlakozott be a labdarúgás másik oldalába. Miután abbahagyta a futballt a játékostársaival tartotta a kapcsolatot, eljárt öregfiúk mérkőzésekre, de mindig azt mondta, hogy megőrülne attól, ha neki edzőnek kellene lennie. Ezért nem fordult ebbe az irányba, a hűtőházba ment el dolgozni. Követte a futballt, de mint edző nem maradt a klub kötelékében.
– Elkezdtél tanulni, milyen irányt vett a pályafutásod?
– Több fordulópont volt. Amikor még futballoztam a Közgébe mentem továbbtanulni, ahol választhattam egy sportosztály és egy informatikai osztály között. A sportosztályt választottam. Az érettségi után még mindig sportoltam, majd beiratkoztam a csabai főiskolára személyügyi szervező szakra. Megsérültem és választanom kellett, hogy milyen iránya megyek tovább, így elmentem Szegedre informatikatanár szakra. Kicsit elengedtem a futballt, de jött egy felkérés és az edzői pálya. Ekkor újra döntés elé állított az élet, hogy elmegyek-e a régi vágyam után a történelem szakra vagy a Testnevelési Főiskolát választom és szakedző leszek, visszatérve a labdarúgásba.
– A sport irányába fordultál, mennyire tartod ezt jó döntésnek?
– Mind a két terület nagyon érdekel, szeretem. Most jelen pillanatban a BSZC Zwack József Technikum és Szakképző Iskolában tanítok informatikát és testnevelést. A kettő kiegészíti egymást. Amikor az egyikből kicsit sok, akkor jól jön a másik, így a kettő egymás mellett a mai világban jól működik.
– Mikor indult az edzői pályafutásod?
– A rövid profi karrier után rögtön elindult a Szokolay Focisulinál, hiszen Szokolay Sándor felkért, hogy foglalkozzak a kapusokkal, majd 2-3 év után csapatot kaptam, így a ’96-os születésű gárdát U8-tól, U13-ig, mintegy 5 éven keresztül gardíroztam. A további időszakban egyre feljebb léptem, például, amikor a Békéscsaba NB I-ben szerepelt én irányítottam az U21-es csapatot. Az utánpótlásban végig jártam az összes korosztályt, foglalkoztam szinte minden korú gyermekkel. Ismerem az életkori sajátosságaikat, megtapasztaltam, hogy mely korosztályokban mik azok a problémák, amelyek akár mentálisan, akár technikailag és taktikailag előjönnek. Folyamatosan képeztem magam és tanultam emellett.
– Ezekben az években mennyire voltak tehetséges játékosok a csabai klubnál? Számos olyan labdarúgó van, aki ma már az ország máspontján játszik.
– Minden korosztályban vannak tehetséges játékosaink. Mindig azt mondják, hogy egy korosztályból 2-3 esetleg 4 játékos lesz profi labdarúgó. Ezt több dolog határozza meg, nem csak az, hogy az adott játékos mennyire tehetséges. Függ a kitartásától és a pályaorentációjától. Minden régióban, így Békéscsabán és a megyében is megvannak azok a tehetségek, akik jó felnőtt karriert futhatnak be.
– Egy ideje a felnőtt csapatnak is besegítesz. Mennyivel másabb ez, mint az utánpótlás munka?
– Örülök, hogy így alakult. Még az előző nyáron jött a lehetőség, hogy Schindler Szabolcs mellett dolgozzak, mint asszisztens és erőnléti edző, majd Preisinger Sándor is igényt tartott a munkámra. Nyilván ez a csúcsa annak, amivel eddig foglalkoztam. A keretben több olyan játékos van, akinek figyelhettem az utánpótlás karrierjét és edzője lehettem. Megtapasztalom és beleszagolhatok kicsit a felnőtt futballba. Megismerem, hogyan történik a játékosok fizikális, mentális és taktikai felkészítése, illetve azt hogyan lehet őket terhelni és képezni, valamint hogyan kell velük kommunikálni ahhoz, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsák.
– Mennyire fontos az erőnlét? Az edzések folyamán különböző eszközök segítségét is igénybe veszed?
– A tanulmányaim során többször előfordult az a mondat, hogy a futballedzés kondícióedzés és a kondícióedzés futballedzés. Ez részben igaz. A labdarúgást focival kell tanítani, de vannak olyan kondicionális képességek, amelyben a labda nem biztos, hogy segít. A mérkőzéseknek is vannak olyan fázisai, amikor egy játékos egyáltalán nem, vagy csak kevesebbszer találkozik a labdával. Ezeket a képességeket kell még fejlesztenünk a labdarúgók kondicionálásával. Használnunk kell a Nyugat-Európában már alkalmazott trendeket, ami magasabb fizikális és mentális állapotba emeli a játékosokat az edzéseken és a mérkőzéseken. Ehhez a fejlesztéshez nagyon sok eszköz rendelkezésünkre áll, próbáljuk ezeket beépíteni a mindennapi munkánkba.
– Milyen céljaid vannak a jövőben, mint edző? Maradnál ezen a vonalon vagy szívesen vállalnál vezetőedzői pozíciót is?
– Az oktatás és az edzősködés mellett nagyon fontos a család a szerepe. Két kislányom van és a feleségem, aki szintén meghatározó szerepet tölt be, hiszen BSZC Széchenyi István Két Tanítási Nyelvű Közgazdasági Technikum és Kollégium igazgatóhelyettese, valamint a kézilabdacsapatnál is dolgozik. Nagyon fontos, hogy megfelelően harmonizáljuk a családi kapcsolatot és a gyerekek nevelését. Emellett nagyon nehéz profi edzővé válni. Most olyan helyen vagyok, ahol tanulhatok, ahol jól érzem magam és új területeket ismerhetek meg. Jelen pillanatban nem gondolkozom ezen, de ez nyilván változhat, ha jön egy meggondolandó lehetőség.
– Hiányzik-e esetleg egy utánpótlás csapat irányítása?
– Húsz éve csapatedző vagyok. A nyáron jött egy lehetőség, hogy a felső korosztályok szekcióvezetője legyek az akadémián. Az elmúlt évben ehhez, egy MLSZ-es, UEFA-képzést is elvégeztem, amely egyrészt alkalmassá tesz rá, másrészt nagyon sok olyan innovatív dologban vettem részt, amiben úgy gondolom fejleszteni tudom az akadémia játékosait kondicionálisan és taktikailag. Ebbe nem biztos, hogy beleférne az edzősködés.
– Összességében hogyan értékelnéd a csabai utánpótlás elmúlt 20 évét?
– Látszik az infrastruktúrán és az MLSZ képzésein, hogy a magyar futball törekvése az, hogy európai színvonalúvá tegyük a Nemzeti Bajnokságot és a játékosok teljesítményét. Békéscsaba próbál ezzel az irányvonallal lépést tartani. Nem véletlenül került be a „B” szintű akadémiák és klubok közé. Mindenképpen sokat várunk attól, hogy ebben a rendszerben még jobban fejlődjenek a kisebb korosztályok, ami azt gondolom, jelen pillanatban még egy lefedetlen terület. Ezzel tovább fejlődhet a magyar labdarúgás és mi is, ezáltal az ország és a régiók is egy magasabb szintű utánpótlásképzéssel rendelkezhetnek. Ezzel a bajnokságainkat és a nemzeti csapatot is versenyképesebbé tesszük.
Láza Jánossal egy korábbi Hosszabbítás magazinban beszélgettünk:
