A Körösvidéki Horgász Egyesületek Szövetsége honlapján a természetes vizek veszélyeire figyelmeztető cikk jelent meg a napokban. A felhívás apropóját egy tragédiával végződő, múlt heti horgászbaleset adta.
Néhány nappal ezelőtt tragikus véget ért egy körös-vidéki horgászkaland. Egy idősebb férfi a Gyomaendrőd és Mezőtúr között fekvő Peresi-holtágon botja után vetette magát, amelyet egy hal rántott a vízbe. A horgász már kifelé úszott, mikor családja szeme láttára váratlanul elmerült és hiába a segítő igyekezet, nem sikerült megmenteni az életét. A rendkívül szomorú eset kikerülhetetlen módon világít rá a horgászat és a vízi balesetek sajátos kapcsolatára.
A Peresi-holtágon történt tragédia „ébresztőként” helyezte homloktérbe azt a kevéssé tudatosult tényt, hogy a vízi vészhelyzetek legáltalánosabb módon a horgászokra leselkednek abból az egészen egyszerű okból kifolyólag, hogy ők járnak legtöbbet és legtöbben a természetes vizek környezetében. Ennek ellenére szinte senki sem tekint akképpen a horgászatra, hogy ez egy veszélyes hobbi, ha mégis, hát úgy nem a víz miatt.
Pedig ez a passzió magában hordozza a vízi balesetek kockázatát. A „horgászat veszélyei” címszó alatt számos olyan tétel szerepel, amellyel a vízpartot járók jellemző módon találkozhatnak, de a városi hétköznapokban ritkán kell szembenézni vele. Felsorolni sem lehet azon helyzeteket, amelyek miatt egy horgász bajba kerülhet: vízi közlekedés, vízbeesés, úszni nem tudás, szél, villám, jégbe szakadás, túlzott alkoholfogyasztás, fürdőzés, korhadó öreg fák, rovarcsípések, a kullancstól a lódarázsig, horog okozta sérülés, „észrevétlen” napégés és hőguta, vízpartok járművel történő megközelítése. A hasonló problémákat még napestig sorolhatnánk.
rögtönzött illemhely a csónakvégen – A kép illusztráció. Fotó: Tószögi György
Mindezen általánosan potenciális bajfaktor mellett azonban sok olyan egyéb rizikó is lappang a horgászat szövetében, amely első hallásra a képzeletszülemények nagykönyvébe illik: víz alatti akadós horogszabadításnál a wobbler ujjakba akadó szabad „drillingje”, csuklóra hurkolt pányvát hirtelen megrántó és ezzel a horgászt a csónakból berántó és a víz alá húzó nagyharcsa, téli vízszintre engedett folyó partszéli iszapjába állig süppedő pecás.
Aki jól és régen ismeri a vizek világát, az tudja, hogy ezek nem csupán horgásztanyai sztorizások túlszínezett nagyotmondásai, hanem azon valós esetek elképesztő példái, amelyek már előfordultak horgászokkal a hazai folyók, tavak, holtágak partján.
Csak egyetlen rövid történet engedtessék meg annak igazolására, hogy milyen ördögien éber tud lenni a balszerencse adott helyzetekben:
Jó harminc évvel ezelőtt esett meg, hogy a Hármas-Körösön, Félhalom környékén, egy lakóhajós várta a napi halszerencsét valahol a parti fák alá bekötve. A háta mögül settenkedő nyáresti vihart már csak akkor vette észre, mikor óriási löketekkel betört a szél a vízre. Annyi ideje sem maradt, hogy eloldozza a kikötőmadzagokat, a hullámtéri erdőt recsegve zúgató ítéletidő máris derékba tört egy hatalmas nyárfát, amely egyenesen a lakóhajóra zuhant. A benne ülő horgász a félig elsüllyedt vízijármű romjai és faóriás ágbogai között evickélve az életéért küzdött. A ráadás azonban csak ekkor következett. Az odvas fában hatalmas vadméhraj lakott, amely otthona pusztulásán feldühödve a bajba jutott emberre támadt.
Az idejében érkező horgásztársak gyors segítségének köszönhetően ez a régi történet a bajból való szerencsés megmeneküléssel ért véget, ami után a néhány tucat méhcsípést és könnyebb zúzódásokat elszenvedő peches horgász a kitört fából vastagon kicsurgó, másnap begyűjtött mézzel vigasztalódhatott…
Ahogy a téli, úgy a nyári vizes szezon veszélyeire is minden évben felhívják a figyelmet számos fórumon, az országos rend- és életvédelmi szervezetek közleményeiben. Jelen írásnak nem az a kifejezett célja, hogy ezt ismételje, bár a nyomatékosítás sosem árt. (A vizek általános veszélyiről és a vízi baleseteket megelőző konzekvens magatartásról ITT olvashat bővebben.)
A cikknek sokkal inkább szándéka azon kérdés felvetése: fel van-e készülve a hazai átlaghorgász mindarra a várható és váratlan veszélyhelyzetre, amellyel hobbija kapcsán vizeinken szembekerülhet?
Valljuk meg, legtöbben erre és így, horgászbottal a kezünkben nemigen gondolunk. A víz, a vízpart egy hűségesen ránk váró barát, a nyugalom, a kikapcsolódás, az élmények tárháza, ahová mint személyes szentélyünkbe térünk meg akárhány alkalommal. Rosszat, nem feltételezünk róla.
Kétségtelen, hogy a sok évtizedes vízparti tapasztalat a horgászok nagy részében kialakít egyfajta íratlan, felelős viselkedési normát, ami a sok megélt, látott, hallott eseten keresztül válik a horgász legfőbb vértjévé, védőszentjévé. Az is nyilvánvaló, hogy az ilyen „rutin” valóban ritkán szül bajt, vagy inkább fogalmazzunk úgy, ösztönszinten ismeri fel azt, és segít megelőzni, elkerülni annak bekövetkeztét.
Éppen ezért furcsának tűnhet, hogy most éppen azok figyelmét hívjuk fel a természetes vizek veszélyeire, akik a legszorosabb kapcsolatban vannak vele, vagy mondhatnák azt is, hogy legjobban ismerik. De helytálló ez a vélelmezés és igaz-e úgy a mai viszonyok között, mint ahogy bizonyára az volt akkor, mikor a vizek partján hajdanán kóborló horgász ereiben kötelező módon még némi ősi pákászvér is csörgedezett.
Nem. Ez már így nem igaz. A horgásztársadalom rétegződése ma már nem csupán a vizek mellékén mezítlábas gyerekként felcseperedett pecásokból áll, hanem sok olyan horgászból, netalán hétvégi „vendégből”, akik kevesebb tapasztalással vannak a vizek veszélyei iránt.
Sokat beszélünk manapság a horgászat honi társadalmi változásáról. Ennek egyik fontos tanulsága a fent taglaltakból kifolyólag, hogy a létszámában ütemesen növekvő hazai horgászközösség mind nagyobb népsűrűséget eredményez vizeinken. Felnőtteket, gyerekeket, nőket, időseket, akik egy része nyilván gyakorlott vízismerő, de egy részük – és belőlük lesznek egyre többen – nem igazán.
Óhatatlanul felvetődik, hogy horgászaink minél nagyobb biztonsága, vészhelyzetekre való tájékozottsága érdekében tehetünk-e többet az általános vízrendészeti szabályok és intelmek ismertetésénél.
Nem kétséges, hogy igen. Az állami horgászokmány/területi jegy mellékletét képző speciális tartalmú információs füzet és ismeretanyag a legbiztosabb módja lehetne annak, hogy minden hazai horgász megfelelő tájékoztató anyaghoz juthasson a horgászati rekreáció kapcsán kialakulható vészhelyzetekről, annak kezeléséről, a segélyhelyzeti (elsősegély és segélykérés) tudnivalókról.
Utóbbi különösen fontos, hiszen a Peresi-holtágon történt tragédia margójára egy igen elgondolkodtató részlet is tartozik: a 112-es segélyhívón történő bejelentéskor több mint tíz percbe került csak annak elmagyarázása, hogy a nevezett helyszín pontosan hol is van, illetve a megközelítése hogyan is lehetséges. Magyarán a bajban még az is nem várt problémát okozhat, ha az akit hívunk, vagy mi magunk nem vagyunk birtokában pontos helyismeretnek.
A cikkhez némileg utóiratosan, de hozzátartozik, hogy néhány hete a Gyomaendrőd térségében lévő Danzug-holtágon is tragédiával végződött egy horgászat. A sötét est óráiban egy horgász esett vízbe csónakjából, akit szomszédjai mentettek ki tüstént. Megmenteni azonban nem tudták, mert mint utólag kiderült, szívinfarktus idézte elő a szerencsétlen esetet és bár a kiérkező mentőorvosok több mint egy órán keresztül küzdöttek érte, végül sajnos itt is eltörött egy szépreményű horgászélet.
A legfontosabbat éppen ezért ne feledjük: tapasztalat és figyelemfelhívás ide vagy oda, a természetes vizek és partjaik, sajátosságaik okán a váratlan vészhelyzetek kialakulásának potenciális helyszínei, ahol az ember élete, még a legszebb horgászélménynél is többet ér.
