A fővárosi származású Kovácsné Erzsike néni – miután a kezébe vette a kereskedelmi érettségijét – a külker főiskolára jelentkezett. Az ’50-es évek elején ismerkedett meg Kovács Mihály honvéd tiszthelyettessel; az első látásból szerelem lett, és hamarosan gyűrűt húztak egymás ujjára.
Az esküvőt követően Misi bácsit hamarosan vidékre vezényelték, Erzsike néni pedig követte a férjét, s ebből kifolyólag a főiskolai tanulmányait kénytelen volt megszakítani. Néhány évet Orosházán éltek – ott született egy szem leányuk, Erzsike –, majd végleg Békéscsabára költöztek.
„A kezdet nem volt egyszerű – meséli –, mert a kereskedelmi végzettségemmel csak nagyon nehezen tudtam elhelyezkedni, ráadásul egy csomó helyen sokáig csak hitegettek. Egyszer, az Állami Áruház (később Centrum Áruház) bejáratnál összefutottam Kulpin Miska bácsival, aki egyébként az államosítás előtt a tulajdonosa volt az áruháznak… amit korábban Kulpin Divatáruháznak hívtak.”
A sors iróniája, hogy míg Kulpinék Csabáról Budapestre költöztek, addig a Kovács család a fővárosból a Viharsarokba. Erzsike néni egyébként Miska bácsit még tanuló korából, a pesti Úttörő és Ifjúsági Áruházból ismerte.
„Miska bácsi nagyon meglepődött – folytatja –, hogy épp a volt üzletében találkoztunk. Majd elmeséltem neki, hogy állást keresek; visszament és másnap reggel már mehettem oda dolgozni. A másik nehézség az volt, hogy akkoriban Csabán szinte mindenki tótul beszélt. De idővel megértettem őket. Majd pont az ’56-os forradalom után áthívtak a Bizományi Áruházba, onnantól kedve nem volt mese, a nyugdíjazásomig ott maradtam: előbb helyettes, később üzletvezető lettem.”
Hozzáfűzi, a bizományi a szegény emberek üzlete volt. Sokan például beadtak egy rádiót, amiért megkapták az árát, majd részletre visszavásárolták. Idővel a nagyfőnökök kitalálták, hogy felesleges a cipőkkel, meg a rongyokkal kínlódni… maradjon a műszaki, a szőnyeg, a bundák, kisbútor.
Erzsike néni elmondása szerint a kereskedelemben is az a baj, mint minden szakmában, hogy kihaltak a régi öregek, akiktől tanulni lehetett. Valaha még képezték a tanulókat: volt egy tanulófelelős, aki azt nézte, hogy miképp tanul a diák az iskolában, és hogyan fejlődik a szakmában. Ismerték a szövet minőségét; tudtuk, hogy mi miből van. S ha üres kézzel kiment az ajtón egy vevő, mindig azt mondták, hogy „Sikerült lebeszélni a vevőt, Fiam?!! ”
„Erzsi leányom szerint állítólag jó szemem volt a tanulókhoz, és aki nálam volt diák, az tökéletesen elsajátította a szakmát. Ráadásul nagyon sokan ismertek. Kislánykorában nem is szeretett velem végigmenni az utcán, ugyanis valakivel mindig leálltunk beszélgetni.”
Miután nyugdíjba ment, éveken keresztül azt kérték tőle az ismetősei, hogy „Erzsikém, nyiss már egy bizományit!”. (Amúgy máig több nyugdíjas klub törzstagja.)
Kérdésemre, hogy mire emlékszik vissza a legszívesebben, azt válaszolja: „Nagyon sok mindenre. Először is a házasságomra: a férjem egy nagyon jó ember volt. Továbbá szép pillanat volt a leányom, az unokám és a dédonokáim születése. Bizony most sem áll le az élet: többek között a lányommal új lakásba készülünk költözni.
Tóth Péter zongoraművésszel
