Évekkel ezelőtt kezdtem el futni. Nem nagy ügy. Oka van/nincs, egyelőre élvezem. Élvezem a Lencsési estéken a körülöttem lévő nyüzsgést: a kutyák, macskák, haverok, másik futók, részegek atmoszféráját. Ráadásul néhány éve műtöttek, és azóta annyi gyógyszert szedek, hogy akár egy fél lovat is meg tudnék enni vacsorára. Úgy voltam vele, ha azonban ez így megy tovább, hamarosan vágódisznó súlyba kerülök. Döntöttem.
Noha elősorban önmagamon kívül leginkább a kilométereket kell leküzdenem. Főleg az első 500 méter a legsúlyosabb, a többi 4000-5000 már kevésbé. Ezzel szemben már nyár óta halogattam, hogy majd „Most!”. Amúgy már le is mondtam róla, hogy idén valaha még lemegyek a flaszeterre… amikor tegnap reggel Varga Dia és Kovács Dávid kollégáim épp arról beszélgettek, hogy 31-én rajthoz állnak. Majd nyomban beflashelt az a boldogságban úszó, tarkabarka maskarás, esetleg a kutyájuk után futó vibráló futófejek képe, ahogy nyüzsögnek a sportcsarnok körül.
Előkerültek a kaszák is – Fotó: Such Tamás / behir.hu
A bemelegítést csabai Simon Gyuri ultrafotó – Vaszkán Gabi gyomai testnevelő szinkronhangján tartotta. Az idő alatt jártamban-keltemben egy öregróka maratonista megvallotta, végre normális árban rendezik a programot, mert eddig nagyon bagatell összegbe került a részvétel. Egyebek mellett minden induló nevezéséből 500 forintot a Viharsarki Koraszülöttmentő Alapítványnak ajánlanak fel.
Varga Tamás alpolgármester kettős szerepben volt jelen. Pezsgőt durrantva indította a mezőnyt, majd közéjük ugrott. Elmondása szerint a Covid óta gyakorolja ezt a mozgásformát, ugyanis akkoriban nem lehetett semmit csinálni. Majd a második bezárást követően futotta le az erkélyükön a maratont.
A kisebb táv indulói közé álltam be. Mögöttem a Reszkessetek betörők békési triásza – hónuk alatt egy JBL-lel; mellettünk röplabdás szurkolók, akiknek a citerás lányaik vannak, de leginkább kétsopronyiak. És akkor 10-9-8… robbant a pezsgő, elindult a nép.
Mindig magasabbra – Fotó: Such Tamás / behir.hu
Hiába csak 2500 métert kellett legyűrnöm, első 500 méter a legsúlyosabb című tételem nyár óta egy jottányit sem változott. Rendesen előztek is jobbról-ballról, lányok, fiúk, öregebbek, ötévesek, de még a Reszkessetek betörők is, akik legalább egy tízkilós kabátban kocogtak.
– Miért fut szilveszterkor az ember? – vetettem oda szomorúan egy mellettem futó huszonéves srácnak.
– Hogy este tudjon inni! – érkezett a bő, meggyőző válasz.
Egy kicsit azért lógott a nyelvem, elvégre sok az a kihagyott négy-öt hó. Majd egyszer előttem imigyen sóhajtott fel: már túl vagyunk a felén! (Ilyenkor mondtuk anno a kukoricacímerezés közben: „Már kevesebb van, mint több!”).
– Kérhetünk egy fotót? – kérdezte egy másik huszonéves fiatalember, akinek a balján haladó haverja nyomban rávágta: „Nem, mert szívrohamom lesz!”.
Galéria
Majd miután megláttam a sportcsarnok épületét, helyreállt a vérkeringésem, a vitálkapacitásom, a szilveszteri hangulatom. Néhányakat utolértem, többek között a Szellemírtók zenéjét hallgató, tízkilós kabátban kocogó Betörőket is. Szinte az élre törtem. Na jó, azért nem.
A célegyenesben sikerült egy huszáros hajrát véghez vinnem, amikor Vaszkán Gabi szpíker épp azt taglalta, olyanok vagyunk, mint a Rockyban, hogy egy tömeg fut utánunk.
És bizony futni jó. És mint tudjuk, nemegyszer hasznos is. Persze olykor futunk az idővel, a nő elől, a lé után, a köddel, kutyával, szekérrel. Talán akkor a legjobb, ha az a bizonyos szekér velünk szalad. És végre: beértem
Azért még mindig az a legjobb a futásban, amikor a cipő leugrik a lábunkról.
***
Bimbó Lajos normális tudósítása ITT! olvasható.
Karsai Gabi – Fotó: Such Tamás / behir.hu
