1956 novemberében már javában bontották a szovjet lánctalpasok a valaha szebb időket megélt budapesti épületeket. Apám akkor huszonegy esztendős egyetemista volt. Az ELTE egyik budai kollégiumi szobájából, pusztán a vakmerőségből – hiszen mezítlábas Déli sori srác volt – egyedül ő mert kiloholni kenyérért.
Majd visszafele a Móricz Zsigmond körtéren azt látja, hogy épp két páncélos tüzeli a házak tetejét; az egyiknek azonban az ágyúcsöve szép lassan ereszkedni kezdett lefelé… Az öregem helyhiány miatt két hónapig egy pesti kórház nőgyógyászati osztályán lábadozott. (Ugyanis a célzott épületről egy lövegszilánk lepattanva, mandinerből a bal combjába fúródott.)
Eredendően békeidőkben, a gyógyintézet nőgyógyászati osztályán nem ápolhattak férfit, így eleget téve a bürokráciának, megkapta az akkor még számára ismeretlen, tizenhárom éves édesanyám (született Rácz Ildikó Mária) későbbi férjezett nevét. Így ő 12 évvel hamarabb lett Such Sándorné, mint az anyám.
Az egyik orvostanhallgató, a sebesült Suchnénak megjegyezte: „Szerencséje van, mert a repesz nem ért csontot, ezért nem kell, hogy megműtsük”. Ezután Apám éveken át büszkén mutogatta családjának a bal lábán a combforradást.
A kilencvenes évek közepén, orvosi javaslatra felírták neki a Béres-cseppet. Milyen különös a természet, a rendszerváltozás óta híressé vált nemes gyógyír befolyására az '56-os emlék megmozdult a szervezetében. Hónapokkal később a szilánk éle már ujjbeggyel is tapintható volt. Akkor dr. Dányi József kioperálta a combjából a repeszt, amit negyvenegy évig katonásan hordott, mint egy igaz háborús emléket, amit sajnos Dányi doktor még a műtét után, azon nyomban a szemeteskukába hajított.
Mindamellett Rácz Ildikó Mária 1968. július 2-a óta büszkén viseli a Such Sándorné nevet.
Főképünkön egy vidám esküvő: Vizsnyiczai János, Such Sándorné, Such Sándorné Such Sándor, Bőke Gyula
